Sorozatokról és filmekről filozofikus szemmel. Brendel Mátyás
Miért éppen Sartre? Akik erre a kulcsszóra kattantak ide, azoknak csalódást fogok okozni. A blogban kevés szó van Sartre-ról. Az a helyzet, hogy Sartre nem is teljesen a kedvenc filozófusom. Akkor átvágásról van szó? ... folytatás
A Gilmore Girls legfontosabb témája természetesen az anya-lány kapcsolat, de talán a második legfontosabb a két központi főszereplő - akik körül minden forog - szerelmi élete. Éppen ezért nem meglepő, hogy mindkét kérdés mindvégig nyitva marad. Bár a sorozat a hetedik évaddal idő előtt fejeződött be, mégis, forgatókönyvíró az évadot természetesen lekerekítette.
Közbevetőleg: a Gilmore Girls Any-Sherman Palladino alkotása, de az utolsó évad alatt már nem ő volt a forgatókönyv író. Számomra a váltás olyan nagy törést nem jelentett, David Rosenthal szerintem jó munkát végzett. Mivel nem a forgatókönyv író személyével foglalkozok, nem ellenőriztem, hogy a váltás a történetben egész pontosan mikor történt, és mely fordulatoknak miféle magyarázatát tudnánk ezzel kitalálni. A forgatókönyvíróra emiatt sokszor név nélkül fogok ezután utalni.
Tehát a forgatókönyvíró (itt speciel nyilvánvalóan Rosenthal) valószínűleg sejthette, hogy esetleg nem lesz folytatás, mert bizonyos értelemben lezáródott a történet. Ha lett volna folytatás, akkor nyilván fel lehetett volna nyitni a történetet, annyira nem is lett volna erőltetett, de mégis, ez egy jó pont volt a befejezéshez. Rory végzett a Yale-en, "rugalmasan elszakadt" a családi háztól, és Stars Hollow-tól, végleg felnőtt. Innentől vége a mesének, és jön a valós élet.
A sorozat legnagyobb részében, Lorelai Max Medinával való szakításától úgy tűnt számomra, hogy viszonylag nagy különbség van Lorelai és Rory szerelmi élete között. Vegyük először az egyszerűbb oldalt! Rory szerelmi élete jobban kiegyensúlyozott, jobban tervezett, a forgatókönyv szempontjából is jobban meg van alkotva. A szakítások, hibák, fájó tapasztalatok ellenére több értelme van az egésznek, mert van valami iránya. Csakúgy, mint Rory életének általában, de ebbe nem akarok annyira belemenni.
Első szerelme, Dean természetesen tinédzserkori szerelem volt, Rory akkori egyéniségének megfelelt. Ebben a kapcsolatban végül is mindenki belátta, hogy a szakítás úgy van rendjén, úgy van jól. Dean rendes volt, kedves volt, kivételes esetektől eltekintve nem bántotta Roryt, lehetett rá számítani. De nem volt több, nem volt elég érdekes, nem volt elég perspektívája, és nyilvánvalóan Stars Hollowban marad, míg Rory nem. Végül mindenki belátta, hogy Rory nem maradhat Dean mellett.
Ezt aláhúzza maga az a tény, hogy Deant Rory végül is Jess kedvéért hagyja el, aki viszont az érdekes, kiszámíthatatlan egyéniség. Teljesen természetesnek tűnik, hogy egy fiatal lány kipróbál egy másik végletet is, keresi a helyét, keresi a neki való típust, keresi magát is. Hiszen nem csak arról van szó, hogy létezik egy sziklába vésett Rory, akihez alkalmas férfit kell keresni, hanem arról is, hogy ha Rory valakit elfogad, az őt is alakítja.
De Jess túl megbízhatatlannak, kiszámíthatatlannak bizonyult, és végül is a looserség tekintetében nem igazán volt több Deannél. Bár érdekes, de Rory nem lehetett volna büszke rá, nem mondhatta volna, hogy elégedett lehetne, ha kitart mellette. A szakítás megint törvényszerű volt. Arról nem is beszélve, hogy persze Rory ekkor még vészesen fiatal volt bármihez is, még nem is feküdt le senkivel.
Ha pedig ez szóba került, Rory első szexuális élménye furcsa, és tulajdonképpen jó kérdés lenne Amy-nek, hogy miért így alakította a forgatókönyvet. Rory ugyanis először Jess után, mégis Dean-nel tölti az éjszakát, aki ekkor már házas. Ez pedig egyáltalán nem mutatja olyan fényes fényben Rory-t, aki nehány másik esettől eltekintve mindig a tökéletesség, a remény megszemélyesítője marad. Lehet, hogy pont ezt ellensúlyozandó került bele pár botlás a forgatókönyvbe, mint a kimaradás a Yale-ről, vagy amikor a végén alig sikerül elhelyezkednie. Lehet, hogy a tökéletesség irreális illúzióját akarták ellensúlyozni, csak számomra a tökéletes Rory és a hibázó Rory nem lett összegyúrva: kicsit hasadt maradt a személyisége.
Mindenesetre a Deannel való légyottok elmondanak valamit az életről, és annyira nem tűnt erőltetett ötletnek a dolog: nem egy olyan hirtelen manővernek, amelyet mesterkélten hoztak össze, mint ahogy az ilyen sorozatokban gyakran megesik.
Rory következő, és utolsó szerelme Logan, aki kezdetben egy elkényesztetett, sznob, gazdag gyereknek tűnik. Hamarosan roppant érdekes kalandok útján ismerkedik meg közelebbről Roryval. A Life and Death Brigades részek tulajdonképpen az ifjúkori kreativitás, bohém élet esszenciájának tűnnek, hatalmas kalandnak. Bár kissé túlmegy az egész a realitáson, kicsit olyan, mint a Miért Éppen Alaszka, és kicsit Amy fantáziáinak kiélése is lehet, de azt ezzel sikerül hitelessé tenni, hogy Rory beleszeret Loganbe.
Logan nagyrészt elfogadható, végleges párnak tűnik: érdekességéből hosszú távon is megőriz valamit. Egyesít valamit Dean megbízhatóságából, mert sokszor ott van Rorynak, amikor kell, és Jess kiszámíthatatlanságából, mert sokszor meglepi Roryt. Lényegében egész, jól, bár nem tökéletesen illusztrálja egyik rögeszmémet, miszerint meg lehet azt csinálni, hogy valaki tökéletesen megbízhatő, ugyanakkor teli van meglepetésekkel. Ugyanismeg lehet csinálni, hogy a meglepetések csak kellemes fordulatok legyenek, a kellemetlen dolgokban viszont teljesen előrelátó legyen az ember. Persze a világegyetem nem barátságos, tehát így is becsúsznak kellemetlen dolgok, melyeket a véletlen, vagy a külvilág okoz, de azt egy értelmes ember nem fogja a társára.
Logan ezt a tökéletességet nem éri el, például elkövet egy óriási üzleti baklövést, amely egy kicsit vészesen jön ki, mert bizony a megbízhatóságát kérdőjelezi meg. Rory nyilván elfogadná azt, ha Logan elvesztené a vagyonát, de Logan össze is törik egy kicsit, és részben megbízhatatlannak bizonyul. Ez persze lehet egy olyan fiatalkori baki, amely miatt nem kell aggódni, de ez nem egészen biztos. A kapcsolat ettől még tovább halad, és elsimulni látszik ez az ügy azzal, hogy Logan munkát talál.
Ugyanakkor pont ezen a ponton, amikor megkérné Rory kezét, akkor Rory visszautasítja, és a végén szakítás lesz belőle. A szakítás hirtelen jön, és Rory szerelmi életét illetően talán az egyik legkevésbé kidologozott forgatókönyvi fordulat. Igazából nem tudjuk, hogy Rory miért utasítja vissza Logant. Valószínűleg ennek külső oka van, azaz Rosenthal vagy akart valamit a következő évadban, vagy pont azért hagyta nyitva a dolgot, mert tudta, hogy vége van a sorozatnak, és nyitott véget akart.
Sok szempontból Lorelai szerelmi élete sokkal fontosabb lehet a nézőnek, mint Roryé. Miért is? Azért, mert Rory fiatal, és ahogy mondani szokták, még nagyon sok szakítás van előtte. De Lorelai esetében a kérdés mindig az állandó társ, a házasság. Az "igazi". Vajon megtalálja-e? Mindig ez a tét.
Ehhez képest Lorelai szerelmi élete az, amely sokszor nagyon esetlegesnek tűnik. Max Medinával szakít, és igazából nincs oka, mert Max az egész sorozatban a legalkalmasabb partnernek tűnik Lorelai számára: jól néz ki, jól szituált. Tanár, tehát értelmiségi. Lorelai számára minden mögött egy fontos kérdés az, hogy ő Rory miatt végül is nem szerzett diplomát. Lorelai szereti a munkáját, sikereket ér el, de az életének kikerekítésébe mindig is beletartozott valami kis értelmiségi dolog.
Félre ne értsük, Lorelai nem maga az értelmiségi, de hozzá tartozik a boldogságához, hogy a lánya az lesz. Amikor Rory kihagy az egyetemen egy évet, az mindenkinek kudarc. Lorelai életének teljességéhez ugyanis hozzá tartozik az, hogy Roryból sokkal több lesz, mint ő, hogy elérte, megcsinálta ezt. Lorelai számára ez a perspektíva, ez az élet értelme.
Max Medina pedig a tanári intellektusával valami hasonlót testesít meg. Lorelai nem akar Proustot olvasni, de szereti, ha van ott valahol egy Proust, és van valaki, aki akár el is olvashatta. Ez konkrétan szerepel az egyik epizódban Max-szel.
Tehát ez a szakítás viszonylag érthetetlen. A hivatalos indoklás szerint Lorelai nem szerelmes, de a helyzet az, hogy valójában az egész sorozatban a Max-szel való kapcsolat néz ki a legjobban abból a szempontból, hogy mennyire hisszük el, hogy szerelmesek lehetnek. A többi szereplővel Lorelai (Laurel Graham) hideg a szerepében, még ha éppen szerelmet is játszanak.
Mindenesetre ez a szakítás még kimért, lassú, és tervezettnek tűnik. Ha úgy vesszük, még mondandója is lehet: tényleg van olyan, hogy minden tökéletesnek tűnik, csak szerelem nincs. Bár megjegyzem, olyan nincs, hogy valaki még tetszik is egy nőnek, le is fekszik vele, és sok minden jó vele, de még sincs szerelem. Olyan van, hogy egy férfi kedves, figyelmes, okos, érdekes, és minden belső tulajdonságában rendben van, csak éppen nem tetszik egy nőnek. A tetszéssel és viszonylagos szellemi összecsengéssel viszont a szerelem már jönni szokott.
A következő kapcsolat Jason, aki gazdag, nagyvonalúan csábító, és érdekes is Lorelai számára. Van egy problémája az alvással, ami bogaras dolognak tűnik, de ez bizonyára megoldható kis probléma. Valójában alig képzelhető el, hogy valaki a szerelmével ne tudna aludni. De azért nem ez a szakítás oka. A Jasonnal való szakításnál tűnik a leginkább úgy, hogy az egészet a forgatókönyv kívánalmai irányítják, ugyanis a dolog úgy esik meg, hogy Jason egy egész este vár Lorelai fogadójában, és az rendben, hogy Lorelai akkor jön össze Luke-kal, de kurtán furcsán rendeződik el a dolog: Jason végül is soha nem beszél Lorelai-jal. Ilyen pedig a valóságban nincs. Minimum egy veszekedős nagyjelenet kell. Vagy egy kis jelenet, és telefonálások, szenvedés, lecsengés.
Luke az egyik igazán nagy probléma lesz Lorelai életében. Olyannyira, hogy azt mondhatjuk, és vannak is erre utalások, hogy a kérdés mindig is a levegőben lógott. Az nyilvánvaló, hogy Luke számára Lorelai az a nő, akiről inkább csak álmodozhat. Fordítva, Lorelainak a dolog kicsit hízelgő, és kedves lehet, és Luke nem néz ki rosszul, de ahogy Emily mondja, messze Lorelai alatt van. És itt nem csak arról van szó, hogy mi a foglalkozása, végzettsége, hanem például az a viszonylagos igénytelenség, ahogy él. Lorelai számára ez nem egy méltó kapcsolat. Aligha hihető, hogy beleszeressen Luke-ba.
A dolog mégis megtörténik, legalábbis megpróbálják így ábrázolni a dolgot, de ahogy már említettem, színészileg Lauren sosem tudja eladni, hogy szerelmes. Az intimitás a sorozatban nem életszerű.
Luke egy nagyon egyszerű ember, és azzal az antiszociális mentalitásával, amely körüllengi, igazából még a jóbarátságig sem jutna el, egy Lorelai-jal biztos nem. És most itt egy valós személyiségre gondolok.
Van itt egyébként egy kapcsolódó, általános téma. Stars Hollowban, ahogy a Miért éppen Alaszkában is, az is egy irrealitás, ahogy egy kupac tök átlagos emberről megpróbálják eladni, hogy hihetetlenül jó közösséget alkotnak. Részben azáltal, hogy az átlagosságukhoz képest kreatívnak mutatják be őket. Ami persze irreális.
Lorelai esetében is irreális az a sok vicc, humor, replika, irónia, szatíra, amely kijön a száján, és amely Amy tehetségét dicséri, de valójában nincs élő ember, aki ezt élőben meg tudja csinálni, Amy-nek is nyilván csak papíron megy. Lauren Graham sokat viccelődik azokban a beszélgetésekben, ahol showműsorokba hívják meg, de ott inkább cuki, és aranyos, szellemileg, rögtönzésileg sehol nincs ahhoz a poénokhoz képest, amelyet a sorozatban a szájába adnak. Meg sem közelíti Lorelai iróniáját, amely nyilván Amyből ered. Tehát Lorelai szerepében is van egy óriási irrealitás, ami miatt a személyisége magasan a valóság fülé nő.
De ha egy valós személyiséget veszünk is, Lorelai kinézetével, és a humorosság tizedét, akkor is olyan nő, akiről Luke csak álmodni merhet. A szép nők egyébként az eyecandy részből valóban sokra a valóságban is képesek, ahogy Lauren is el tudja játszani a showműsorokban. Hogy otthon milyen, az már jó kérdés.
Kicsit érthetetlen tehát, hogy Luke miért nem ragadja meg jobban az alkalmat. Az például elképesztő, hogy Lorelai kéri meg a kezét.A sorozat egyik elég rossz fordulata. Jó, az reális, hogy egy nő el tud keseredni, és Lauren tényleg szépen eljátssza a megszeppent Lorelai szerepét. De akkor is...
És én nem vagyok konzervatív, felőlem megkérheti egy nő egy férfi kezét. Kezdeményezhet. De akkor egy nagyon is nyitott, szívből jövő, kreatív választ érdemel. Az. hogy Luke ezután nem tud egy olyan lépést tenni, amivel mondjuk mégiscsak ad valami különlegességet az egész kapcsolatnak, az érthetetlen.
Az egészet azzal próbálják megmagyarázni, hogy Luke döntésképtelen, de ez meg a valóságban annyira looser személlyé tenné, hogy tulajdonképpen Kirk szintjére süllyedne. És a valóságban egy Lorelai egy ilyen emberre mondom, rá se nézne, még olyan nagyon a barátja sem lenne. Pontosabban, a szép nők sokszor kihasználnak ilyen loosereket, tehát az a rész reális, hogy Lorelai mindenre felhasználja Luke-ot, de akkor viszont Lorelai a tipikus, lelketlen nő lenne, és nem lehetne pozitív szereplő. Ha ezt kizárjuk, akkor viszont nem sok közük lehetne egymáshoz.
A dolog végül is helyére is kerül, mert szakítanak, bár ez is nagyon hirtelen, és erőltetett. Nagyon gyorsan össze is kerül Lorelai Chris-szel. Chris sok szempontból jobb, mint Luke, hiszen közös gyerekük, történetük, szerelmük van. Annyira, hogy magához ahhoz a felálláshoz, hogy Lorelai gyermekes, egyedülálló anyává válik, egy viszonylag rendes Chris mellett egy egészen rendkívüli megoldást kellett kitalálni, és ezt a történetet sosem tisztázzák le rendesen a sorozatban. Nem igazán értjük, hogy miért így alakult. Lorelai makacsságát teszik meg indoknak.
Mindenesetre, amikor Chris-szel összejönnek, sőt, micsoda csoda, meg is házasodnak - egy oltárira fake és klisé Párizs- epizódban-, úgy tűnik, mintha minden kerek volna: húsz év múlva helyére kerülnek a dolgok. Ugyanis Chris és Lorelai kapcsolatában előtte sokszor úgy tűnik, mintha csak időzítési probléma volna: amikor éppen összejönnének Sookie esküvőjén, akkor Chris barátnője terhes lesz. Erre van Liz metaforája a féreglyukkal, amelyet egyébként Luke-kal kapcsolatban mond el, de a Chrisszel való kapcsolatra még inkább még jellemző.
Ehhez hasonló lépések után pedig az, hogy végül csak összeházasodnak, természetes lezárásnak tűnik: akkor kerül rá sor, amikor éppen azonos fázisban szinglik, Chris még meg is gazdagodik, minden tökéletesnek tűnik.
Chris személyiségbeli problémája viszont a megbízhatóság. Pont az, amiben Luke utolérhetetlen. Az a Luka, aki egyébként Jess nagybátyja, annak a Jessnek, aki a megbízhatatlanság mintaképe Rorynál. No mindegy. A megbízhatatlanság Chris korábbi életét is jellemezte, nem a házasság után rángatják elő, ennyiben hiteles a történet. Ugyanakkor nem tűnik a dolog annyira vészesnek. Pontosabban persze őrült dolognak tűnik, hogy Chris kiakad egy tanúvallomáson, amelyet Lorelai levélben küld be a bíróságnak (nem tudom, mik a magyar szakszavak, de arról van szó, hogy jellemzést kell írni valakiről, hogy a bíró dönthessen egy ügyben). De az is teljesen irreálisnak tűnik, hogy ezt Lorelai eltitkolja, vagy, hogy utána nem tudják megbeszélni.
Persze Lorelai kapcsolataiban ez a titkolózás, és a dolgok el nem mondása végig a legnagyobb problémát okozza. Vagy mondhatnánk, hogy az egész sorozatban ez a legtöbb probléma forrása. Mindenki olyan buta, hogy mindig minden kínos dolgot halogat. Még Roryval is előfordul, nem is egyszer.
No de Chrisre visszatérve, végül elválnak Lorelai-jal. Ezzel pedig Lorelai élete kissé holtpontra jut. Úgy tűnik, mintha innentől akár vége is lehetne. Lorelai a legjobb két lehetőséget, Maxot és Jasont elszalasztotta, ezután pedig már csak méltatlan kapcsolatok között tud választani. Élete viszonylag zárt: saját szállodájában dolgozik, egy kis városban lakik, nem kell sehova mennie, nem történik vele semmi. Egész idáig, ami vele érdekes történt, az konfliktus a szüleivel, félreértések, titkolózások, játszmázások. Szerelmi bonyodalmak és szakítások. De úgy tűnik, mintha kimerültek volna a lehetőségei.
És itt ér véget a sorozat. Részben jogosan: itt valahol lezárul az a varázs, amely körbeveszi az egész sorozatot: Rory felnőtt, Lorelai életében már nincs perspektíva. Bár Rory élete még nyitott, és még előtte áll a munka, az, hogy megküzdjön azzal, hogy az újságírásban mennyi probléma, mocskos dolog van, és mennyire nem az az idilli élet, mint amiről álmodott, de Rory élete még azért mégis nyitott, és perspektívák vannak.
Valójában Lorelai életét komolyan fenyegeti az összetörés, hiszen mindene volt Rory nem csak abban az értelemben, hogy szerette, hanem neki Rory volt az élet értelme. Ez már Rory egyetemének kezdetével is kicsit törést szenvedett, de akkor a forgatókönyvben ezt úgy oldották meg, hogy a Yale-re ment, és elég közel volt ahhoz, hogy a sorozat viszonylag természetesen folytatódjon. A valós életben egy ilyen közelség még lehet, hogy működne valahogy. Lorelai életének az értelme még kitart valahogy. De ezután?
A sorozat nyitottan fejeződik be. Míg Rory szerelmi élete sokáig értelmesebbnek tűnik, ő maradt a végén totál nyitottan, de ő az, akinél ez még természetesebb. Igazából Logannal pont azért szakított, mert még nem akart házasodni. Ez részben azért erőltetett, mert 22 évesen a nők simán hozzá szoktak menni ahhoz, akit szeretnek, ha megkéri a kezüket. De másrészt nem gondoljuk katasztrófának a dolgot.
Lorelai esetében viszont az egyetlen maradék kérdés az igazi megtalálása, mert más életcélt nem tudunk neki elképzelni. Ilyen szempontból Lorelai nem annyira színes egyéniség, csak Roryval együtt volt az. Mert a szállodát felfuttatta, ez egyébként Rory-n kívül az egyetlen igazi teljesítmény, amire büszke lehet. De ez azért lezárult.
Mi van még? Semmit nem tudunk elképzelni. Innentől jön a mindennapi taposómalom, amit mindenki ismer a saját életéből. Ezért kellett abbahagyni a sorozatot. Másrészt emiatt van az a kis nyitva hagyott kiskapu Luke-kal, aki extrém megbízható, hatalmas szíve van, de minden korábbi hibájával tovább is sújtva van.
A sorozat egyik legjobb szerelmi fordulata egyébként az, amikor Lorelai karaoke-ban elénekli Luke-nak Whitney Houston-tól az "I will always love you" című számot (ld. legfelül). Nem mintha olyan hatalmas dal volna, hanem azért érdekes, mert Roryval kezdi, neki szól a dal, de végül belép Luke, és Lorelai végig neki énekli el. Ez az a momentum, ami nem erőltetett, ötletes, érdekes, megkapó. Egyébként itt van a kapcsolat azon a szinten, ahogy a legjobb: hiszen arról van szó, hogy Lorelai elmegy, de szeretni fogja Luke-ot "egész életében". Egyfajta nagyon közeli szeretetet el tudunk képzelni közöttük, és jól beleillik Stars Hollow két meghatározó polgárának ez az egymást segítő szeretet. Ha nem is jönnek össze, a szeretet mindig ott lesz közöttük. Ez egy szép idill egyébként, a valós életben ilyet nem nagyon láttam, de szép idill. Valahol ezzel elégedettek is lehetnénk, és meleg szívvel távozhatnánk.
Ezt erősítendő zárul az utolsó epizód úgy, hogy végül is mégis újra elcsattan egy csók, és talán összejönnek. (Ez a csók egyébként kb. annyira van rosszul eljátszva, mint Lauren összes többi csókja a sorozatban.) Lehet, hogy ezt csak így lehetett lezárni, mert ez a szeretet és ez a kapcsolat ilyen lebegtetve hihető csak el. Így van benne egy kis romantika, egy kis perspektíva, egy kis rejtély, egy kis jövő.
Az Inception magyar címe "Eredet". Rossz fordítás, mert nem erről van szó. Ez a szokásostól eltérően egy olyan film, amelynek az égadta világon semmi mondanivalója nincs. Most úgy azon kívül, hogy el akarja bizonytalanítani az embert azzal kapcsolatban, hogy mi is a valóság.
A filmet azért néztem meg, mert franciául volt, és tanulom a nyelvet. Írni meg azért fogok róla, mert egy nagyon jó állatorvosi ló arra, hogy az igénytelenül átgondolt sci-fikben mennyi butaság van. Az olyan filmeknél, ahol az animáció erős, ez különösen így szokott lenni. Ez a film végül is egy a számítógépes animáció jelenlegi képességeit szépen eladó kis "alkotás", a többi csak ürügy, és ez meg is látszik rajta. Bár az is igaz, hogy amit elrontottak benne, az annyira azért nem triviális, mint például a lézerkard a csillagok háborújában. Tehát van sokkal igénytelenebb sci-fi, és éppen ezért is jó példa ez, mert sokan esetleg színvonalasnak gondolják.
Az alap probléma, az, hogy a filmben egyfajta megosztott álomról van szó, amelyben mások részben befolyást, kontrollt nyernek a célszemély álmában. Először is, a film halvány kísérletet sem tesz arra, hogy rendesen elmagyarázza, hogy ez miképpen volna lehetséges. Merthogy ilyen nincs. És ilyenkor egy valamirevaló sci-finek elő kell jönnie egy tudományos elmélettel, találmánnyal, amely mégis lehetővé teszi azt, ami a világunkban nem létezik. De a film nem egy komoly sci-fi regényen alapszik, a rendező maga írta, olyan is.
Elmélet helyett egy pár magyarázatfoszlányt kapunk a film közepén, amikor Cobb elkezdi magyarázni Ariadnénak a dolgok működését. Először is bevetik az egyik legnagyobb urban legendet, azt, hogy az agyunk képességeinek csak egy részét használjuk ki.
A magyarázat következő eleme az, amikor Cobb arról értekezik, miért érezzük álmunkban az álmot valóságnak. Ő úgy érvel, hogy azért, mert akkor használjuk ki agyunk teljes kapacitását, és részletes világot gyártunk. Ha ez így volna, akkor logikailag ott bicsaklana a dolog, hogy az ébrenlétben, amikor agyunknak állítólag csak kis részét használjuk ki, és állítólag sokkal kevésbé részletes világot gyártunk, akkor azt is valósnak érezzük, sőt, azt érezzük valósabbnak. Álmunkban ugyanis néha tudjuk, vagy sejtjük, hogy álmodunk. És amikor felébredünk, akkor egyértelműen tudjuk, hogy álmodtunk. Fordítva ez sosincs így, én legalábbis még sosem csöppentem bele olyan álomba, amely azzal kezdődött volna, hogy most ébredtem fel, és az ébrenlét volt az álom.
Logikailag tehát csak az az elképzelés a konzisztens, és ez is az igazság, hogy álmunkban van kisebb kapacitáson az agyunk. Ennek oka, hogy akkor egyfajta karbantartó munkát végez, illetve fizikailag is pihenünk. Evolúciós szempontból az, hogy amikor az állatok valamilyen védett helyen vannak, akkor részben kikapcsolhatják az agyukat, plauzibilis. Az viszont, hogy nappal, amikor szükség van rá, ne használnánk az agyunkat ki képességeinek megfelelően, az horribilis hülyeség.
Amit a tudomány ma az álomról tud, aszerint az egy másik tudatállapot, és ekkor az agyunk bizony kisebb intenzitással működik. Azért lehet valóságélményünk, mert ugyan az álmok generálása foszlányos, álmaink valójában igencsak hiányosak, de a kritikai érzékünk is tompított. A helyzet az, hogy intenzívebb és kevésbé intenzívebb agyműködéssel is lehet valóságélményünk, ha a "valóság" generálásának intenzitásához képest a kritikus agyunk intenzitása kisebb, vagy ha véletlenül éppen tényleg a valóságról van szó. A valóságélmény megléte önmagában tehát nem jelzi jól az agyunk működésének intenzitását.
Egy jó példa szerepel is erről a filmben: általában az álmunk elkezdődik, és valaminek a közepén vagyunk, hiányzik az előzmény. Tehát óriási hiány van az álomban, de az agyunk ezt nem veszi észre, mert nem túl kritikus. Emiatt elfogadjuk valóságnak, a nyilvánvaló hiányosság ellenére is. Hasonlóan "szemet hunyunk" más inkonzisztenciák felett, és kitöltjük a hiányzó részleteket.
Azt, hogy az álmunkban részben tudjuk, hogy álmodunk, jelzi az is, hogy motoros tevékenységeink igen korlátosak. Ritkán ugrunk például le az ágyról csak azért, mert álmunkban ugrunk. Azért, mert az agyunk valahol tudja, hogy nem kéne ugrani, mert valójában az ágyon vagyunk.
A filmben szó van szintekről az álmokban. Ez nem túl gyakori. Ritkán álmodunk álomban álmot. De ha mégis, az csak egy epizód. Nincs szó tehát arról, hogy az álomban lévő álom valami komplexebb volna, mert amíg az álomban lévő álomról álmodunk, azaz a második szinten vagyunk, addig az első szintet nem álmodjuk. Azt a filmmel ellentétben nem kell generálni.
Hasonlóan semmi oka nincs az idő gyorsulásának. Az igaz, hogy álmunkban gyorsabban szokott telni az idő, de mivel a szintek valójában nem egymásba ágyazottak, hanem - ha egyáltalán lehetségese - inkább soros epizódok , ezért a gyorsulás nem szorzódik. Szó sincs arról, hogy álmunkban a fizikai agyat álmodnánk meg, ahogy álmodik egy második álmot. Egyszerűen csak átkapcsolunk egy másik epizódra, és a második szint eseményeit az agyunk ugyanolyan közvetlenül generálja, mint az elsőt. A valóságban a relatív lassulás mértéke sem olyan fix, mint ahogy a tervekben elmondják. Nincsenek olyan fix arányok, mint amilyenekkel számolnak. És nehéz is volna ilyet elképzelni esendő agyunkról.
Az első szinten a főhősük maszkban vannak. Ez értelmetlennek tűnik, pár perccel korábban az áldozat, Robert Fischer látta őket. Az is kiderül a filmből, hogy képesek változtatni az álombeli kinézetüket, tehát nyugodtan lehetnének egyszerűen mások.
Az első szinten merül fel a harc kérdése is. Teljesen érthetetlen, hogy mi szabályozza ezt. Egyáltalán, hogy mik a korlátok, két álmodó együtt álmodásakor mi szabályozza a két álmodó korlátait? Miért nem lehet azt álmodni, hogy az ellenfél mondjuk szívinfarktust kap, és meghal. Miért kell itt lövöldözést álmodni? Ez hasonló a fantasy és varázslós mesék problémájához. Ott sincsenek olyan szabályok, amelyek korlátokat fektetnének le, a harcok tehát valójában értelmetlenek. Miért nem lehet azt varázsolni, hogy az ellenfél meghal, és kész?! Akár minden ok nélkül.
Amikor Saito megsérül, akkor van egy körülményes magyarázat arról, hogy Saito miért nem maradhat az első szinten. Nevezetesen, hogy az első szinten elfognák a kb. egy hét alatt. De aztán ami a filmben történik, az az, hogy egy autóban mennek végig, és elég nagy szerencse kell ahhoz, hogy ennyi álmodó embernek egy kocsiban ne legyen baja. Nem érthető, hogy attól miért lenne Saito védettebb, hogy az első szinten nem csak sérült, de álmodik is.
Megjegyzem, az első szintre egy hetes időtartam van beharangozva, és a harmadik szintre sok évnyi idő. Ennek ellenére sehol nem töltenek egy pár óránál többet.
A szintek között állítólag a fizikai viszonyok áthatnak. Ennek van némi valóságalapja: a valóságban körülöttünk lévő nagyobb fizikai változásokat beépítjük az álomba. De ez a valóságban nem éri el a film szintjét. Ha viszont a filmben ezt a hipotézist elfogadjuk, akkor inkonzisztens. Amikor a kocsi az első szinten felborul, akkor mutatják, hogy a második szinten a szálloda folyosója falastul, mindenestül össze-vissza forgolódik. Ugyanakkor ez nem adódik át a harmadik szintre, ahol az egész hegységnek kéne forgolódnia. Ehelyett egy szánalmas kis lavina van csak.
De a második szinten belül is van inkonzisztencia: hiszen miközben a folyosó kint forgolódik, és ez nehézséget okoz Arthurnak, addig a szobában álmodó testeknek semmi bajuk. Pedig ha ők Arthurhoz hasonlóan össze-vissza verődnének a falak között, akkor fel kellene, hogy ébredjenek, hiszen mint megtudjuk, pont ez az álomból való kiszállás egyik módja.
Nem javasolhatom a filmet senkinek, még annak ellenére sem, hogy van benne egy adag Párizs.
reality-check 5: Erről szól a cikk.
intelligencia 6: Áltudományos, sci-finek butaság.
népművelés 3: Most azt, hogy a valóság relatív csak egy ici-picit tudom értékelni, mint valami, amin éppen lehet gondolkodni. De a film válasza rossz.
érdekesség 6: Van benne pár jó animációs ötlet.
"művészi" színvonal 4: Nem valami nagy. Ez egy akciófilm, na.
Woody Allen filmjét (Midnight in Paris, Minuit a Paris) sok kritika éri, az ember emiatt esetleg nem akarja megnézni, vagy pont ezért akarja (beállítottságtól függ), de számomra nem volt kérdés, hiszen Párizsban élek és szeretem Woody Allent, bár persze nem vagyok belebolondulva. Párizsba egy kicsit inkább...
Az előzetes alapján azt gondoltam, hogy arról lesz szó, hogy Gil, aki elvenni készül Inezt, a párizsi éjszakában sok bonyodalomba kerül, nyilván megismerkedik egy nővel, megcsalja, és a szokásos szituációs komédiát kerekítik ki belőle, illetve, hát ebben az esetben egy woody allenesített változatot. Comme il faut. Simán el lehetett képzelni. A film nem egészen erről szól, bár ebből is van benne egy kis adag. Meglepő módon azonban még a beharangozott forró szex és romantika is elmarad. De van benne egy fordulat, és onnantól...
A film azoknak igazán érdekes, akik ugyanolyan szerelmesek Párizsba, mint Woody Allen, és/vagy a művészetbe. A Párizs-imádatról annyit, hogy mindig is szerettem volna egy olyan filmet látni, amely nem csak Párizsban játszódik, hanem, amiben a város tényleg igazán fontos, és igazán bemutatja a várost. A Minuit a Paris nettó turista szinten ezt eléri, ennél többet szórakoztató filmtől nem is várok. És ugye eleve nem dokumentumfilmről beszéltem. Egy másik film, amely részletesebb, viszont emiatt nem tud egy konzisztens történetet előadni, a Paris, je t'aime.
Az úgy volt, hogy egy megbeszélésen voltam a Gare du Lyon mellett egy hete, és utána gyalog mentem vissza a Jardin de Luxemburgig, ahonnan az RER B visz haza. Kb. hasonló helyen sétálgattam a Szajna partján, amikor megláttam ezt a plakátot. Persze tudtam, hogy lesz új Woody Allen film, meg, hogy Carla Bruni szerepel benne. Nehéz itt az ilyenről nem tudni.
Aztán Franciaórán jöttem elő azzal az ötlettel, hogy nézzük meg a filmet Orsay-ben (igen, ez az az Orsay, amiről a Musee d'Orsay kapta a nevét egy áttétellel), angolul, francia felirattal. Utána beültünk a Le Gramophone-ba (egy aranyos, kis külvárosi étterem, ahol hanglemezek borítójában "szolgálják fel" a menüt:), és egy jót beszélgettünk. A film mindenkinek tetszett, de mi speciális helyzetben vagyunk, hiszen itt élünk Párizs külvárosában idegenként. Ha valakiknek muszáj, hogy tetsszen a film, akkor azok mi vagyunk. Hasonlatosak vagyunk mi azokhoz a szerelmesekhez, akik távkapcsolatban élnek, és azért kevésbé unják meg Párizst, mint akik ott élnek, de jobban kötődnek hozzá, mint a turisták.
Egész más például ugyanez egy franciának, a tanárunk például mondta is, hogy számára ez a film először is egy hízelgő bók a fővárosuknak, mely számukra nyilván nem annyira különleges, és nem feltétlenül a világ legérdekesebb helye (ahogy a filmben Gil mondja).
A mi csoportunk, és én még a Párizsban élő külföldiek között is speciális helyzetben vagyunk, szoktam is mondani, amikor azt kérdezik, miért nem költözök Párizsba, hogy tulajdonképpen jó ez így, mert számomra így még mindig egy ünnep minden egyes alkalommal, amikor bemegyek városba. Én megőrizhetem a "lángolást". Ezek után pedig megint egy kicsit más szemmel fogok bemenni a városba. Nálunk, külvárosi "idegeneknél" pozitívabban nem igazán értékelheti senki ezt a filmet.
A Minuit a Paris valóban sok perc képeslapszerű snittel indul, ahol a helyszínek nyolcvan százalékáról pontosan tudom, hol van, melyik sarokból, milyen szögben készült. A többit meg lehet keresni, és ezt élvezni fogom, ha meg lesz a film DVD-n. Egyik kedvenc szórakozásom az, hogy párizsos filmek helyszíneit kinyomozom. Egész egyszerűen szeretem a nyomozást, és hogy különféle helyszínekhez különféle érdekes dolgot tudok kötni. Végül is ez nagyon megdobja az ember Párizs-élményét.
A másik megközelítési mód az a sok művész, aki megjelennek a filmben. Valójában azon gondolkodtam, hogy pár részlet megértéséhez esetleg szükséges lehet tudni bizonyos apróságokat, melyeket én nem ismerek. Az biztos, hogy akinek fogalma nincs, ki Picasso vagy Hemingway, vagy nem érdeklik ezek a művészek, az igazán keveset vesz le a filmből. Egy kis műveltséggel viszont kész tűzijátékot kap, ami nem egészen véletlen.
Nem véletlen, hiszen Woody Allen végül is a szentimentalizmust ábrázolja a filmben. És nem csak megjeleníti, hanem végül is kritizálja is. A film egyik nagy mondandója tulajdonképpen az, hogy a szentimentális embereknek, és az emberek szentimentális felének mindig egy korábbi kor az aranykor, és hajlamosak naivan, egyszerűen, álmodozva tekinteni a múltra (a jelen Magyarországán ez különösen aktuális). Az aranykor elképzelése végül is legtöbbször egy egészen egyszerű gondolkodási hiba, csapda, megtévedés, pszichés probléma. De Woody Allen nem csupán Gil szájába adja ezt a konklúziót, hanem a filmábrázolás eszközeivel ezt maga is szemlélteti.
Valójában ugyanis sem az 1920-as, sem az 1890-es években nem volt ennyire együtt ez a sok hihetetlenül híres, tehetséges művész. Persze egy házibuliban, egy felkapott szórakozóhelyen, a Pigalle-on az ember összefuthatott egyikkel-másikkal. A Montmartre-on persze, hogy ott voltak ezek a festők, a Lapin Agile persze, hogy a szokásos szórakozóhelyük volt, de azért egy este, ennyire sok híres emberrel összefutni csak nem lehetett. Én személy szerint például, amikor Dali bemutatkozott, már röhögtem, amiatt, mert ez már túlzás volt. És nem csak a rinocérosz miatt.:)
Ez a túlzás azonban szerintem szándékos volt Woody Allen részéről. Nehéz elképzelni, hogy véletlenül szaladt el vele a ló, és nem vette észre magát még utólag sem. Ezzel az irreális túlzással, a szirupos szentimentális képekkel mutatja be, hogy épp az ellenkező az igazság. Párizs 1920-ban és 1890-ben is szólt unalmas hétköznapokról. És a legtöbb embernek nettó unalom volt ez a c'est la vie. Végül is az age d'or mítosza pont azért mítosz, mert ezek a korok nem ilyenek voltak, ahogy a filmben ábrázolva vannak.
A Midnight in Paris egyik legnagyobb értéke tehát ez: ha az aranykor mítoszáról van vita, ha az ember a szentimentalizmust akarja kritizálni, akkor tökéletes hivatkozás. A film egy másik, laposabb tanulsága, ahogy Gil végül is rájön, hogy Inezzel nem működik a dolog, és Gabrielle lesz számára az igazi. Ez elég lapos egy tanulság, hiszen elméletben ezt "mindenki" tudja. Gyakorlatban persze ettől még beleeshet a hibába, illetve vannak nehéz, dilemmás határesetek.
Az, hogy Gabrielle-lel a végén összejönnek, kiszámítható, elő van készítve. A végén érdekes módon nincs különösebb kavarodás, dráma körülötte, és túlságosan mesterkélt. Én úgy képzelem el, hogy Woody Allennek volt egy elképzelése az időutazásról és az aranykor mítoszának ábrázolásáról, de nem tudta, mi legyen a befejezés, és végül rutinból ezzel jött elő.
Hasonlóan, a filmben csak pár poén van, messze kevesebb, mint a régebbi filmekben, és nem túl eredeti. Amikor a nyomozó például eltéved az időben, és a Tükörteremben mutatják, az már roppant Hollywoodos. Bár egyébként az maga egy kis élmény, ha valaki felismeri a Tükörtermet. Ez pedig turisták millióinak menni fog. :) Mint ahogy mondtam, számomra sokkal érdekesebb lesz egy pár kisebb részlet, kis helyszín felfedezése a későbbiekben.
A film nagy része angolul beszélt, volt benne néhány francia mondat, melyet persze nem fordítottak le angolra a franciáknak, és spanyol, melyet franciául kellett megérteni, de sajnos túl kevés. Tetszett volna, ha több benne a francia beszéd, és meg kellett volna érteni. Gil például igazán tudhatott volna franciául.
És végül, hogy Woody Allent tudott-e újat mutatni? Olyan eget rengetően nagyon újat nem. De miért várták volna ezt az emberek? A legtöbb művész, legyen zenész, író vagy festő nagyjából egy dolgot tud. Van egy stílusa, amely a saját életéből, személyiségéből táplálkozik, és mást nem tud, csak azt az egyet, de azt nagyon jól. Igazán mást hitelesen nem is adhat elő. Ha ezt az egy stílust szeretik az emberek, akkor elismerést kap, ha nem, akkor nem. Persze a nagy művész emellett technikailag nagyon jól kell, hogy kivitelezze azt a stílust.
Van pár kivétel, például épp az utóbbi napokban néztem meg egy filmet Stanley Kubrick filmjeiről, ő tényleg egy változatos zseni volt, hozzá képest Woody Allen tényleg nem nagy.
A Midnight Paris-ban, különösen az elején - szokás szerint - megjelenik az emberi kapcsolatok bonyodalmainak woody allenes ábrázolása. Különféle társas problémák, klisék, pszichés játszmákat jelenít meg, akár csak sok más filmjében. Én ezt szórakoztatónak találtam. Gil tökéletesen Woody Allenesen játszik, a metakommunikációja, de még a hangja is olyan. A közepén van egy viszonylag érdekes mondandó, és ennyiben Woody Allen mégis fejlődik valamennyit, hogy éppen mi az a mondandó, amit el akar mondani. A későbbi filmjeiben szerintem egészen sok bölcsesség van. És ebben is van egy kisebb adag. Woody Allen öregszik, változik, és ezzel a filmjei is változnak, de csak egy kicsit, mert a folytonosság is megtalálható bennük.
Számomra a film azért volt "mindennél értékesebb" mert ez megint egy olyan pillanat, amikor boldog vagyok, hogy itt élek, e földön.:) Hogy volt szerencsém ehhez az életben. Mert az ember ezt tudhatja a mindennapokban, de átérezni ritkán érzi át. Azt gondolom, ennyit a franciáknak is adhat a film.
reality-check 8: Párizs az Párizs. Az időutazás nem éppen reális, de még csak nem is egy sci-fi megoldást alkalmaz. Nyilván szándékosan. Az ábrázolt múlt sem reális, ez is szándékosan.
intelligencia 8: Kulturált film. Gil mondjuk nem egy észkombájn. De én űgy értelmeztem, hogy a film kritikus Gillel szemben.
hangulat 10: Az tökéletes. Bár lehet, hogy ehhez a Párizs-imádat és a művészi érdeklődés kell.
népművelés 8: Az aranykor mítoszát jól elmondja. A párkapcsolatos tanulság helyes, de lapos.
érdekesség 8: Feltéve, hogy valakit érdekel a művészet. A Párizs-imádatot itt nem számítottam bele. Helyenként kicsit unalmas.
"művészi" színvonal 7: Ez nem olyan magas. A rendezésben végül is nincs semmi zseniális, és a színészek játékában sem.
humor 6: A rinocérosz, és a nyomozó a Tükörteremben azért elég lapos. Egy kis humor származik emberek ábrázolásából, és a sok művész sorozatos megjelenéséből. De ez nem humoros film. Vígjátéknak is csak annyira vígjáték, hogy végül is könnyed. Inkább a hangulat az erőssége.
Három romantikus filmről van szó, amelyek közül a Before Sunset a Before Sunrise folytatása, tehát amikor a következőkben két filmről fogok beszélni, akkor értelemszerűen a két utóbbit vonom össze.
A Fanfan és a Before Sunsetben a közös, hogy Párizsban játszódnak, és emiatt néztem meg őket. De ennek a mondandóm szempontjából nincs jelentősége, egyszerűen jelenleg elvarázsol minden olyan értelmes film,a mely Párizsban játszódik, és a helyszínek kivehetőek. A Before Sunset kész párizsi városnézés, miközben a helyszíneken annyira nincs hangsúly. De google mapson megkereshető a könyvesbolt és a kávézó is. És lekövethetjük, hogy melyik irányban indulnak el, és érdekes módon a Szajna másik oldalán kötnek ki, ami a film egy apró hibája, de ez irreleváns.
A három filmben a közös ugyanis az, hogy nagyon romantikusak, a romantikus szerelemről szólnak, és kifejezetten arról, hogy ez fenntartható-e. Ez ügyben mindkét filmben extrém módon megszállott emberek példáját láthatjuk.
A Fanfanban a megszállott Alexandre, és Fanfan egy "természetesebb" felfogású, bár egészen elbájoló, különleges lány. Nem véletlen, hogy Sophie Marceau alakítja (ez volt a másik ok, hogy megnézzem). Alexandre - aki egyébként nevében megegyezik az íróval, és ahogy utána néztem, az író nézeteinek egyfajta eltúlzott képviselője - rögeszméje, hogy ő a tiszta szerelmet akarja megtartani Fanfannal, és emiatt soha nem akarja megkapni, ugyanis elmélete szerint ha megkapná, akkor a kapcsolatuk gyorsan elszíntelenedne.
A film szépsége, hogy be is mutatja Fanfan és Alexandre kapcsolatának alakulását, amely, mint minden igazi, bimbózó szerelem, magával ragadó, és talán a walzer-jelenet a tetőpontja.
Alexandre-nak ugyanakkor már régóta barátnője van, Laure, és házasság előtt áll, és eme másik kapcsolatból, illetve Laure szüleinek kapcsolatából szerzi tapasztalatait a kihűlő szerelemről. Tapasztalataiban és konklúziójában kétség kívül van igazság. A probléma valóban létezik: a szerelmek ki szoktak hűlni, és ez nem csak Alexandre számára probléma.
Megoldása mégis durvának tűnik, és sérti Fanfant. Ez tökéletesen érthető, főleg, hogy a helyzet nem szimmetrikus: Fanfannak nincs másikja. A film végére a konfliktus óriásinak tűnik, és Fanfannak szó szerint át kell törnie Alexandre-hoz, hogy egymásé lehessenek. Alexandre itt iszonyatosan makacsnak tűnik, olyannyira, hogy a film már túl van játszva. Kissé játszmázásos a végkifejlet, ami nem jelent jót.
A Fanfannak filmben nincs folytatása, könyv alakban van, tehát nem tudjuk, hogy végül Alexandre makacs tervének feladása hova torkollott. Ha elolvastam a könyvet franciául - ami sokára lesz - lehet, hogy beszámolok erről.
A Before Sunrise-nak viszont van folytatása. A film hasonlóan egy igen intenzív, egy éjszakás kalandról szól Bécsben. Bécshez is van kötődésem, első szerelmemmel éltem itt egy kis ideig, és az is intenzív, romantikus kapcsolatnak volt mondható, bár ezen a kezdeti szakaszon már túl voltunk.
A Before Sunsetben Celine és Jesse idegenként fut össze egy vonaton, mely Párizsba tart, de még Bécs előtt vannak. Összefutásuk oka egy csúnyán vitázó házaspár. Ennek nem lesz különös jelentősége, de szimbolikus jelentősége van. Egy rövid beszélgetés után Celine belemegy abba, hogy Bécsben töltsenek egy éjszakát, ami neki megoldható, hiszen reggel elmehet a következő vonattal. Jesse pedig Bécsből utazik haza az USÁ-ba.
Együtt bóklásznak a városban, és a film nagy része dialógusokból áll, amelyek fiatalok szokásos ötleteit, nézeteit, érzéseit, dilemmáit, világnézetét fejezi ki. Ezek tele vannak olyan ötletekkel, melyek a szokásos fiatalos ötletek, nem olyan nagy kunszt, de azért egész szép mennyiséget gyűjtöttek össze a szerzők, szépen reprezentálják a fiatalok gondolkodásmódját. A film annyira dialógus alapú, hogy ha nem ez a két karakteres, jóképű fiatal és nem Bécsben játszaná, a kutya nem nézné meg a filmet. Tán még én sem. Bizony, ez van. No de a színészek, Bécs, és azért egy pár apróság mégiscsak ad egy egészen jó hangulatot a filmnek.
A fiatalkori szerelem valóban olyan szokott lenni, ahogy a filémben ábrázolják. Az értelmesebb embereknek van egy pár év, amikor kifejezetten szüksége van egy "soul mate"-re, akinek mindent elmond, és aki mindent meghallgat (nekem a blog is elég, és nem szükséges, hogy válaszoljanak:). Gyakorlatilag itt egyet nem értés alig alakul ki, mert képlékeny elmékről van szó, és a szerelem egyébként is rugalmassá teszi őket. Celine-t és Jesse-t csak az köti össze, hogy tetszenek egymásnak (ami fontos), mindketten álmodozó, "elméletelő" emberek.
Különbségek is vannak: Jesse valóban amerikaiasabb, Celine valóban franciásabb. Meglátásom szerint Jesse nem is annyira mély, inkább ötletelős ember, és furcsa, hogy nem kezdeményező. Például Celine kezdeményezi a csókot.
A filmben aranyos, hogy két egymáshoz vonzódó, de kicsit gátlásos fiatal kezdeti lépését találóan mutatja be. Tényleg elragadónak találtam az erről szóló félénk gesztusokat. Például, ahogy Celine szóba hozza a szexet, de úgy, hogy nem akar lefeküdni Jesse-vel, aztán persze mégis ez lesz belőle, és az egész igazából egy félénk kezdeményezésnek fogható fel.
A Before Sunrise a fiatalkori szerelem tipikus képének bemutatása. Ezen túl az teszi érdekessé, hogy már itt felmerül ugyanaz a probléma, mint a Fanfanban: a folytatás szokványosnak tűnik, és a fiatalok ezt nem akarják. Nem akarják, hogy címet cseréljenek, mert vagy leveleznek, vagy nem, vagy összejönnek, vagy nem, de a távkapcsolatnak eleve nincs sok esélye, és a végén kihűlhet.
A fiatalok itt hasonlóan drasztikus megoldást találnak ki: nem cserélnek címet, egy éjszakát terveznek. Ez nyilván intenzívebbé teszi azt az egy éjszakát, ezt jól látják. Ugyanakkor, amit nem látnak, hogy milyen fájdalmas következményei lehetnek.
Celine és Jesse is azt mondja, hogy utálná, ha egy langyos levelezésbe torkollana a dolog. Nyilván van ebben valami lehangoló. De amire nem gondolnak, hogy a drasztikus megoldásuk sokkal fájdalmasak. Ugyanis miután elbúcsúztak, utána csak a hiányérzet, a szentimentalizmus maradhat nekik.
Ebben a korban, huszonévesen az emberek különösen olyanok, hogy ha megtalálták a lélektársat, és szakítanak, akkor utána úgy szokták érezni, hogy itt a világvége, nincs tovább, nem lehet másik hasonló lélektársuk. Én is így éreztem.
Később az ember rájön, hogy azért senki nem pótolhatatlan, és lehet több olyan partner is, akibe szerelmes lehet valaki. Egészen nagy szerelem is lehet. Mégis, azért kár eldobni egy ilyen kapcsolat lehetőségét.
Éppen ezért hihetetlen fájdalmas lenne ez a megoldás, amire a fiatalok is rájönnek, és a film végén megbeszélnek egy találkozót ugyanott 6 hónap múlva. A film ezek után azzal zárul, hogy nyitva hagy mindent, és sikerül az éjszakát tisztán romantikusnak megtartani, de remény is marad a folytatásra.
A második részben, a Before Sunrise-ban derül ki, mennyire durva volt ez a megoldás még így is, mert a találkozó nem jön össze: Jesse elmegy, de Celine-nek közbejön valami. Persze tudunk megoldásokra gondolni, de a lényeg nem ez: nem az a lényeg, hogy ami közbe jött igazán jogos indok-e.
Ha ugyanis elképzeljük, hogy Celine esetleg csak kapcsolatba került, már nem akar elmenni, a 6 hónap akkor is némi szívfájdalom Jesse-nek, és utána ennek a kudarcnak az elkerülése még inkább. A filmben pedig végül is mindketten megsebzett szívvel kerülnek ki. Ez fokozatosan derül ki, de lényegében mindketten szerelmet vallanak a másiknak: Jesse azzal, hogy elment Bécsbe, és könyvet írt, Celine azzal, hogy egy gitáros walzert írt Jesse-nek.
Amikor Párizsban találkoznak, eltelt 9 év. Mindketten idősebbek, és a két színész valóban is öregedett, illetve jól sminkeltek. A Before Sunset annyiban különbözik, hogy sokkal felnőttesebb: Jesse alig ér rá, és mindketten rohannak. Csak azért töltenek el több időt egymással, mert nem akarnak elvárni, és egyre tovább kísérik el egymást.
Eközben immár kicsit felnőttesebb, de még mindig ugyanolyan élet-problémáról beszélnek. Ezek közül a legfontosabb maga a fő probléma: mi lesz velük, mi van a szerelemmel, hogyan lehetnének boldog kapcsolatban? Minden más probléma a felnőttek gátlásos téma-terelése. Mert kiderül, gátlásosságuk ugyanakkora, sőt, a helyzetük miatt még nagyobb. A Before Sunsetben Celine és Jesse meg sem csókolják egymást, nemhogy lefeküdnének egymással. Még érinteni is csak az udvariassági formák keretében érintik meg egymást. Celine egyszer érne hozzá Jesse arcához, de visszahúzza a kezét. Megragadónak találtam megint ezt a gátlásosságot. Helyenként még hazudnak, és viccelődnek is, amit már nem tartok egészségesnek. Legalább őszintének és nyíltnak kell tudni lenni.
És részben azok is, nagyon is őszinték... A két felnőtt még mindig vonzódik egymáshoz, de már nem tudják bevallani egymásnak. Óriási harcot folytatnak, nagyon szenvedélyes kitörésekkel.
Miért is nem? Azért mert Jesse közben házas, Celine is kapcsolatban van. A dolog itt sem szimmetrikus, mert Celine-t sérti Jesse házassága. De enélkül is itt a probléma: itt nem fiatalkori futó kalandról van szó. Itt ők már felnőttek lettek, kicsit merevebbek, beleilleszkedtek a felnőtt világba, és felnőtté váltak. És mégis hívja őket a fiatal világ, a szabadság, az idealizmus, a romantika. És vonzódnak egymáshoz, és nem tudnak elszakadni egymástól. De nem is tudnak határozott lépést tenni egymás felé.
Egy bekezdésnyi kicsit kitérő: amikor Celine és Jesse Párizsban találkozik, akkor fiatalkori magukkal találkoznak. Ahogy Celine később panaszkodik, Jesse könyve a fiatalkori magával szembesítette. Olyan ez, mint a "Találkozás egy fiatalemberrel" problematikája Karinthynál, amiről még fogok írni. A fiatalkori szerelem az a fiatalkori álmok problémájának egy speciális esete.
Végül A Before Sunset is nyitott marad, bár érezhetően Jesse lekési a képét. De nem tudjuk biztosan. Jesse nem jelenti be a válást, nincs csók, nem borulnak egymásba, semmi. Csak, mintha sodródnának az eseményekkel, és engednék, hogy talán megtörténjen. De nem tudhatjuk biztosan. A film vége után Jesse még mindig elmehet a reptérre, és ha lekési a gépét, akkor sem kell, hogy összejöjjön Celine-nel. Azt pedig végképp nem tudjuk, hogy ez a kapcsolat milyen lenne.
Tehát mindkét film csak felvetni tudja a kérdést, és bemutatni egy drasztikus megoldást, ami nem megoldás. A romantikus szerelmet nem lehet azzal megőrizni, hogy beteljesületlenül hagyjuk. Technikailag a Before Sunrise drasztikus megoldása annyiban működik, hogy he szakítanak, és emlék válik belőle, akkor romantikus marad. De akkor ez egy "bekeretezett" emlékkép, nem élő. Ugyanez igaz Alexandre megoldására: nem tudja Fanfant végtelen ideig döntés nélkül hagyni.
A szerelem beteljesülése tehát elkerülhetetlen, amennyiben nem akarjuk megölni a szerelmet. Az is elkerülhetetlen, hogy a beteljesülés után a szerelem változzon, és bizonyos értelemben "hűljön". Persze ez a változás fejlődés is egyben. És ez a két filmben nem jelenik meg. A filmben a felnőtt szerelemnek csak az unalmas oldala, a rossz változatai jelennek meg.
Van lehetőség arra, hogy a romantikus, fiatalkori szerelem felnőttkori, érett szeretetté változzon. Ez részben sok tüzet kiül belőle, de nem kell, hogy mindet kiülje. Ez pedig a két fél habitusán, hozzáállásán múlik. Fanfan, Alexandre, Celine és Jesse számára az ő habitusukkal az egyetlen járható út, hogy megpróbálják életben tartani a felnőptt kori szerelemben is a romantika egy darabját. Ez a szerelem már nem lesz tinédzser-szerelem, és a romantika nem biztos, hogy a legállandóbb része lesz, de megőrizhet valamennyit belőle. Ez munkát, elhatározást igényel, és persze ára is van. Ahogy végül is Fanfan mondja a film végén: minden nap meg kell hódítania Alexandre-nak. A minden nap talán túlzás, de minden héten ez lehetséges. és Fanfannak is olyannak kell lennie, akit Alexandre-nak kedve van meghódítani. Mindenképpen két félről szól a dolog.
Ha pedig nem sikerül, akkor nem sikerül. Egy szakítással végződő szerelem még mindig többet ér, mint egy halott emlék. Igen, van benne valami kiábrándító is: a rossz vég. De az élet küzdelem, meg kell próbálni. Valószínűleg még kiábrándítóbb az, ha egy kihűlt szerelemben benne ragad az ember, és nincs mersze kilépni.
Alapjában véve, ha az ember a fiatalkori romantikából megőriz valamit, akkor az élete legrosszabb esetben lehet, hogy keresésből, kapcsolatokból és szakításokból áll, de hát ez is egy élet, nem? És egyáltalán nem unalmas. Végül is ez is elfogadható, nem?
Ha pedig mégiscsak meg lehet találni azt a valakit, akivel el lehet érni azt a kapcsolatot, amely nem kihűl, hanem érik, akkor még jobb.
Végül, filozófushoz illően ajánlok egy könyvet. John Armstrong: Conditions of Love: The Philosophy of Intimacy. A legfőbb mondandója ennek a könyvnek hasonló ahhoz, amit itt elmondtam. A fiatalkori, romantikus szerelem valami olyasmi, ami roppant vonzó, de nem lehet örök. Sokan szeretnék ezt örökké fenntartani, de nem lehet, és nem is igazán kívánatos. Ahogy az ember felnő, a szerelem is változik. A fiatalos romantikából, idealizmusból valamit megőrizni, azt lehet, de a fejlődést megállítani ugyanúgy képtelenség, mint az, amikor emberek arról álmodoznak, hogy valami régi, történelmi aranykorba térhet vissza a társadalom.
Ahogy nem lehet visszamenni a Napóleon korabeli Bécsbe (ld. a Fanfan keringős jelenetét), legfeljebb játszadozni vele, úgy nem lehet visszahozni a tinédzser szerelmet, csak játszásiból. És ahogy Napóleon korából meg lehet őrizni valamit, úgy a romantikából is.
Nem azért fejlődtünk tovább, hogy visszamenjünk. Tudat alatt, vagy tudatosan, de végül is azért változtunk, mert akartunk.
A lányoknak, nőknek a Northern Exposure (Miért éppen Alaszka?) legnépszerűbb szereplője minden bizonnyal Chris: lázadó jellemű, jól kinéző alak, sok forradalmárhoz, hippihez, sokszor a modern krisztus-ábrázolásokhoz is hasonlít (vedd észre a nevét is!). Különösen, amikor éppen papot játszik. Lakókocsiban lakik, független, karakteres, rejtélyes. Rádiósműsorában spirituális, "mély" image-t ad magáról, de népszerű "rocksztár" is egyben. Míg Joel (Fleischman) sokszor furcsa, addig Chris rejtélyes, ami Joelnél bénázásnak tűnik, az Chrisnél inkább emberinek. Érthető, ha lányok-asszonyok szíve érte dobog. D'aillures, szinte megmagyarázhatatlan, hogy Maggie miért Joelért van végül is oda, miért nem jött össze már évekkel ezelőtt Chris-szel?
Chris fiatal korában bűnöző volt, alkoholista, kábítószerezett, emlékei szerint egy év teljesen kiesett életéből. Ismerjük, hogy ilyesmiért is oda tudnak lenni a nők. Én speciel egy bizonyos könyvben olvastam erről bővebben, melynek címe: "Böse Männer kommen in jedes Bett". Ez a könyv gyakorlatilag arról szól, hogy a nők mennyire oda tudnak lenni az ilyen rejtélyes, sokszor gonosz emberekért, mert érdekesek. Kihívást jelentenek olyan értelemben, hogy tudat alatt azt remélik, hogy megmentik őket. Aztán ezek a kapcsolatok csapdának bizonyulnak, hiszen ezek a férfiak javíthatatlanok. Hogy is lennének megmenthetőek, amikor makacsok, azért is szeretnek beléjük a nők? Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a férfiaknak lételemük a vadászat. Nem, mintha ez a könyv nagyon komoly volna, de vitaindítónak jó, és szerintem van ennek az elméletnek szakirodalma is. Erről a "Böse Bube" elméletről most csak ennyit, hiszen Chris nem tűnik olyan nagy womenizernek, ez nem annyira hangsúlyos a sorozatban. Tejesen felesleges volna tehát ezen lovagolni.
Amiről bővebben szeretnék írni, az az, hogy Chrisből egyfajta "filozófus" lesz, legalábbis sokak szemében bizonyára. Ez irreálisnak tűnik, a bűnözők nem szoktak még csak könyvmolyokká sem válni. Ez azért érdekes, mert ugye ha már börtön, akkor az ember azt gondolná, legalább van idő az olvasásra. De hát nem, ezek az emberek a börtönben sem szoktak olvasni. Hiányzik az érdeklődés. No de most lépjünk ezen is túl, mert van itt érdekesebb!
Fogadjuk el, hogy Chris az a fajta "filozófus", amilyennek ábrázolva van! Milyen is? Egyrészt igen jelentős a vonzalma az irodalomhoz. Mondhatjuk, hogy Chrisnek sikerül műsorában a rádiós szórakoztatással Cicely lakosságának beadni egy jó adag irodalmi műveltséget. Ami szép, és jó, de persze megint irreális. Mert ugye egy Cicely típusú falu, vagy kisváros, ugyan miért is lelkesedne annyira az irodalomért? Ha lelkesedne, akkor az ilyen rádióműsorok volnának a legnépszerűbbek világszerte. És hát sajnos nem azok. Ettől persze Chris népművelő tevékenysége még szép és jó marad. És vegyük észre, igazából a sorozat alkotói azok, akik egészen sikeres népművelők. Ám ezen is lépjünk túl, mert nem erre akarom kihegyezni a mondandómat!
Szóval milyen fajta "filozófus" ez a Chris? Persze technikai értelemben semmilyen, hiszen se cikkeket nem ír, se könyvet, és nincs különösebb elméleti tevékenysége. Nincsenek igazán jelentős, saját elméletei. Valójában Christ inkább filozófia-népszerűsítőnek lehetne nevezni. A valóságban az ilyen emberek általában filozófusok is egyben, de Chrisnél a saját cikkírás fel sem merül. No nem baj, ezen se rágódjunk!
A Northern Exposure-re igazából jellemző, hogy mindenféle emberek mindenféle lelki baja a normálisnál nagyobb mértékben kerül terítékre. Shelly, Maggie, Holling, Joel és a többiek olyan különféle dolgokból tudnak gondot csinálni, amelyre az ember tipikusan úgy reagálna, hogy "irigylem a gondjaidat". A legeklatánsabb példa talán Maggie, akinek ez is baj, hogy Joel annyira antiszociális, de amikor éppen nagyon kedves, akkor abból is fiziológiás problémája lesz.
Nos, hagyjuk Maggie, Joel, Shelly és Holling bajait más bejegyzésekre! Az igazán érdekes kérdés itt most nekünk az, hogy vajon Chirs ebben jobb-e.Segít-e neki a sok irodalom, filozófia abban, hogy praktikusan jobb életet éljen?
Hát nem igazán. Ha jól megnézzük, Chris egy ugyanolyan mimóza, akinek még az is baj tud lenni, ha nem, ismétlem, nem hal meg negyven évesen (Jaws of Life). Miközben Maggie, egy másik epizódban - sokkal természetesebb módon - attól kap hideglelést, hogy harmincadik szülinapja érkezett el. Nos, ehhez képest Chris nem tűnik őrültnek? Kérdezhetnénk, mire jó, mire való, mit hoz a filozófia, ha Chris ugyanaz a looser, ugyanolyan enyhén neurotikus, mint a többiek? Sőt, akár még jobban is?!
Először is, kérdezzük meg, milyenfajta filozófiát is képvisel Chris? Ez elég egyértelmű: egzisztencializmust. És most következik három paragrafus filozófiatörténet, bocs.
Az Észak-Amerikai filozófia angolszász filozófia. Azaz az analitikus filozófia és a pragmatizmus fellegvára. Az analitikus filozófiát a kontinentális filozófiával szokták szembe állítani. Ez utóbbihoz tartozik az egzisztencializmus is. Jeles szereplői ugyanis Sartre, Heidegger, Nietzsche, Kierkegaard, mind európaiak voltak, és azon belűl a kontinens polgárai (i.e. nem britek).
Az (észak)-amerikai filozófiában a huszadik század végén jelent meg az egzisztencializmus iránti bizonyos vonzódás. Én Robert Solomon műveit ismerem, amelyeket nem tartok nagyon rossznak. Itt tulajdonképpen arról is szó van, hogy az analitikus filozófia megpróbálja értelmezni, a saját, érthető nyelvére fordítani az egzisztencializmus zavaros nézeteit. Ezáltal sikerül valamennyit megragadni belőle, és valamennyi igazságot is kihámozni. Ezzel együtt létezik egyfajta egzisztencialista feeling is az USÁ-ban, de nyilván csak az értelmiségi körökben. A Nothern Exposure-be ennek sikerült beszivárognia, nyilván inkább a szerzők által, nem azért, mert Alaszkában, vagy a hétköznapi Kaliforniában ez olyan nagyon jellemző volna. A sorozat írói nyilvánvalóan a Kaliforniai értelmiségbe tartoznak, akikhez elért nem csak Freud, de Sartre is.
A kontinentális és analitikus filozófia között azonban általában ellentét van. Rudolf Carnap élesen elítélte a kontinentális filozófia talán első irányzatát, amelyet "Lebensphilosophie"-nek nevezett. Mit is mondott erről a filozófiáról? Valami olyasmit, hogy ezek a filozófusok elveszett költők, akik elméletekben próbálják meg kifejezni az életérzésüket. Mennyire találó ez Chrisre, hiszen ő nem más, mint Cicely életérzés-felelőse: irodalmi idézetekkel, zenével, tulajdonképpen egy bizonyos hangulatba próbálja hozni az embereket. Chris tudatmódosító szer: legtöbbször egyfajta felülemelkedett, merengő hangulatot próbál kialakítani. Legtöbbször irodalmat, néha filozófiát idézve, néha utalva valami tudományos ismeretre. És ez nem csak másokra jellemző, hanem magára is. Amikor csak valami problémával kerül szembe, valamilyen "fizikus" (értsd: emelkedett) hangulatba próbál kerülni. Ez a túlélési stratégiája.
Amikor például Shelly azzal jön hozzá (season 5, episode 15, "Hello, I love you"), hogy lehetséges-e, hogy saját, még most megszületendő gyermekével találkozik, lehetséges-e az időutazás, akkor Chris összezagyvál mindent, Einsteint is belerángatva a dologoba. Ez szakszerűen megközelítve sehol nem jogos. Chris valójában semmit nem tud mondani az időutazásról. Jelenlegi tudományos ismereteink szerint amúgy sem lehetséges. Amivel Shelly jön, akkor az tehát aligha magyarázható meg tudományosan. Minden normális ember ezt legfeljebb Shelly aggodalmainak kivetítéseként tudja értelmezni. És az epizódot is legfeljebb ennek szürreális ábrázolásaként. Namost, Chris nem egy az időutazást is magába foglaló új elmélettel jön elő. Valójában Chris aligha hiszi azt, hogy Shelly lányának időutazása valamilyen általános, tényleges jelenség a világban. Chris nem magyaráz, hanem vigasztal. Ebben egész jó.
Vagy ott van Chirs és a matematikusnő esete (Season 4, episode 3.). Ahogy Chris reagál a matematikai kérdésre, az matematikai szempontból teljesen irreleváns, értelmetlen dolog. A matematikusnő a pi számjegyeiben próbál rendet keresni. Nos, jelenlegi ismereteink szerint nincs ilyen szabályosság. A pi számjegyei teljesen véletlenszerűek. Nem valószerű, hogy egy matematikus itt bármit is találna. De ha ilyesmivel próbálkozna, akkor is tisztán matematikai kérdésként kéne felfognia.Matematikailag teljesen irreleváns, hogy Chrisnek milyen érzései vannak a piről. A pi ettől függetlenül vagy reguláris, vagy nem. Ez egy matematikai tény. Az a hozzáállás, amivel Chris jön, hogy isten a piben üzen nekünk valamit, totál nevetséges. Olyasmi, mint a Biblia kódja körüli elméletek.
Az analitikus filozófia a kontinentális filozófiától pont abban különbözik, hogy éles hangsúlyt fektet bizonyos különbségekre. Így például nem veheti komolyan Chris irodalmi idézeteit, mint tényleges magyarázatokat. Így például élesen meg kell különböztesse Chris vagy bárki más vigasztaló tevékenységét egy tudós vagy egy filozófus magyarázó tevékenységétől. Hogy ebben igaza van-e? Szerintem igen.
Ebbe a vitába mélyen belemehetnék, de az egy filozófia-cikk volna, szóval itt most nem fogok. No de mit mond a sorozat? Mit mond a gyakorlat? Még ha Chirs még olyan fiktív életéről is van szó. Milyen tanulságokat tudunk levonni?
Említettem már pár példát: Chirsnek sok minden gondot okoz, mint például az, hogy túl sokáig fog élni. Egy egyértelműbb bukása, amikor a pilóta vizsgán nyal el, vizsgapánik miatt ("Cup of Joe"). Hát most komolyan, miféle felnőtt ember az, akinek vizsgaláza van?! Lehet-e egy ilyen felnőtt ember bölcs? El lehet ezt képzelni?!
De a legdurvább talán az, amikor fiatalkori "szerelme", Meredith látogatja meg (season 5, episode 24,"Lovers and madmen"). Chris emlékei Meredithről csodálatosak. Amikor megérkezik, akkor a valóság ehhez képest lehangoló. Hát igen, van ilyen. Amennyiben Chris valóban bölcs volna, akkor számítana arra, hogy az emlékei lehetnek szentimentálisak, romantikusak, torzak. De Chris teljes bedobással lelkesedik, még nagyképűen, meggondolatlan módon Ednek is elmeséli, hogy Meredith milyen bomba nő. Aztán, amikor találkoznak, lefagy az arcáról a mosoly.
Mi több, Chris ezek után bamba, sértőn viselkedik, igazán tuskó. Hát erre volt jó a sok Heidegger és Kierkegaard? Arra, hogy éles helyzetben, adott esetben Chris, akinek egyébként már volna némi gyakorlata, vérig sértegesse a nőket? Ha kulturáltan viselkedik, nem lett volna sértő. Ha egyenesen viselkedett volna, elviselhetőbb lett volna a probléma, de Chris béna, esetlen, őszintétlen viselkedése nem eredményezhet mást, minthogy beletapos Meredith lelkébe.Lehet egy ilyen férfire felnézni?
Ezen az se változtat, hogy az epozód végén bocsánatot kér, és kiderül, Meredith ugyanolyan szép, mint régen (ehhez egyébként vagy iszonyat sokat kellett smineklni, vagy két nő szerepel az epizódban:)
Chris itt nem csupán valami technikai dologban buta. Mint ahogy a pilótavizsgán béna volt az elemi matekhoz. Nem csupán valami olyanban bénázik, amelyben hibázhat akárki. Valami olyanban hibázik, amiben az egzisztencialistáknak mestereknek kéne lenniük: emberi, szociális dolgokban. Emberek közötti kapcsolatban. Egy embert, egy nőt sért vérig.
Nos, mi sem illusztrálja jobban, hogy ez a fajta kontinentális, egzisztenciális filozófia nem a bölcsesség forrása?! Valóban arról szól, amit Carnap mondott róla: Lebensphilosophie, az életérzés kifejezése. Chris maga is elveszett költő. Amíg irodalmat olvas fel Cicely közösségének, addig rendben van. De ez a "hangulatkeltés" nem juttatja el olyan elméletekhez, amik az életben, pragmatikusan is alkalmazhatóak lennének. Chris művésznek jó. De nem bölcs. És ez igaz a kontinentális filozófiára általában is.
És végül az analitikus filozófus disclaimere: Persze Northern Exposure egy sorozat, egy fikció. Illusztrálja a tézisemet, de filozófiai értelemben nem igazolja. Szakszerűen szakcikkekben támasztottam alá nézeteimet.
Disclaimer II: akkor miért éppen Sartre? Hiszen ő is egzisztencialista filozófus volt. Hát igen. Talán ő volt a legnormálisabb. És hát ha emberi dolgokról van szó, akkor nehéz lenne híres analitikus filozófust választani ilyen témában. Szívesen választottam volna, de ők kevésbé foglalkoztak ezzel a témával, illetve akik igen, azok nem olyan közismertek.
Miután valakivel beszélgettem, vitáztam egy kicsit a témáról, szeretnék egy utószót csatolni ehhez a cikkhez. Ebben csak nagy vonalakban foglalom össze, ami ebben a bejegyzésben implicit benne van, de talán érdemes kifejteni.
Ebben a cikkben azzal a feltételezéssel élek, hogy a filozófiai bölcsesség az a gyakorlati életben is jelentkezik, az élet vezetésében is segít. Valójában az egész blog mögött ez a feltételezés és motiváció húzódik meg. Azt szeretném megmutatni, hogy a filozófia, a gondolkodás segít az életben. Ehhez hagyományosan a valódi életből vehetnék illusztrációkat, de a sitcomok sokkal érdekesebbek az embereknek, és ha már az "unalmas" filozófiával traktálom őket, legalább valami csalogató is legyen benne. Ennek az ára az, hogy a sitcomok és a való élet között különbség van, de ezt mindig hangsúlyozom is.
Mondhatja valaki, hogy a filozófia és a való élet között óriási a különbség, emiatt egy bölcs filozófustól nem várható az, hogy az életvezetésében ez megmutatkozzon. Azt szeretném illusztrálni ebben a blogban, hogy dehogynem, nagyon is sok életbeli kérdés nagyon is kapcsolódik a filozófiához. Bár a filozófia nem alkalmazott tudomány, de az a határozott meggyőződésem, hogy igenis hasznosítható az életben. Én a saját életemben nagyon sokat köszönhetek neki. Sok filozófus maga is beveszi, hogy a filozófia annyira absztrakt, hogy semmi köze a saját életéhez. Vagy olyan bugyuta filozófiát képvisel, aminek tényleg nincs köze (pl. Heidegger:) De én máshogy gondolom, és én olyan filozófiát képviselek, amely sokkal pragmatikusabb. Még ha nem is a pragmatizmust képvselem, az azért már túlzás.
A filozófusnál lehet azt mondani, hogy bizonyos nagyon nehéz életkérdésekhez lehet köze. Olyan kérdésekhez, amelyekben egyébként is elfogultak vagyunk, és nehezen döntünk jól. Természetesnek látszik, hogy a filozófus itt nehezen tudja alkalmazni a tudását. Igen, kétségtelenül van egy ilyen effektus, de azért a filozófus tudása legyen már ennél erősebb! Igenis elvárom egy filozófustól, hogy a saját elfogultságán fontos helyzetekben kicsit jobban felül tudjon emelkedni filozófiai bölcsességével, mint mások.
Persze, a filozófus sem tökéletes. Ő is botlik. Nem azt mondom, hogy soha nem hibázhat. De azt gondolom, hogy sokkal kevesebb hibát várok tőle. Ha a filozófus ugyanolyan esetlen az életben, mint a többiek, akkor nem bölcs. Bizonyos durva esetlenségek pedig magukban is kizárják bölcsességét. Ilyen például Chris esete Meredith-szel.
Ha egy filozófus semennyivel sem bölcsebb, illetve olyan durva butaságokat csinál, mint mások, akkor a szememben rossz szakember. Ahogy egy rossz autószerelő sem lehet jó szakember, ha a saját autója folyton rossz és lerobban. A filozófus helyzete kicsit nehezebb, de azért valami hasonlót tőle is elvárhatunk.
A Stacked magyarul "Felpolcolva", ami kb. hasonló, mint az eredeti. Elvben ez a sorozat a Cheers ellentéte lenne, mivelhogy egy "szőke" nő kerül be egy viszonylag intelligens környezetbe, egy könyvesboltba. Ugyanakkor erről alig szól. Persze Skyler elég szőke, és erre épül pár poén, de nem ennyire kontrasztos a dolog, van más szereplő is, aki csinál egy csomó hülyeséget.
Azt se mondhatnánk, hogy valamifajta "fejlődésregényről" lenne szó. Skyler igazából nem sokat változik, sőt, részben ő hat másokra. Könyvekről szinte szó sincs benne, pedig hát egy igen intelligens script-íróval csak bele lehetett volna csempészni egy kis műveltséget.
Pedig ez a téma érdekes volna. Mondjuk ha nem akarunk nagyon unatkozni, akkor egy kicsit a reality checknek ellent mondóan gyors fejlődést kéne bemutatni. De sajnos lassú fejlődést sem láthatunk, és ha ez is lett volna a rendezők terve, csak két évadot sikerült leadni.
A legtöbb néző nyilván Pamela Anderson miatt nézi meg a sorozatot, nálam is belejátszott ez a választásba. Aztán a könyvesbolt motívum is megtetszett. Pamelénak ez a project valószínűleg valami olyasmi akart lenni, hogy megmutatja, tud-ő valamit alakítani, vagy pedig simán színészi karrierjének egy további állomása, ami olyan jól nem sikerült. Pamela nem katasztrofális, de nem is jó. Nem igazán aranyos, kedves, hiteles. Van egy kis hangulata a sorozatnak, amit meg lehet szokni, és kényelmes néznivaló reggelihez vagy vacsorához. Adtak le nem jobb sorozatból is több évadot.
Az epizódok tanulsága szinte semmi. A legérdekesebb karakter talán Professor Harold March lenne. Bár kicsit erőltetett és égő, hogy egy könyvesboltban töltse minden napját. Vagyis inkább looser.
A következő epizód domborítja ki talán leginkább, miről van szó. Gyakorlatilag csak férfiak számára lehet érdekes, és csak a szex miatt. Mit tagadjuk, annyiban tényleg érdekes egy kicsit, de csak annyiban. Nem mondhatnánk, hogy sikerült volna összekötni valami tartalmassal a dolgot. Csak némi lapos viccelődés a téma körül.
Persze amolyan, "a történelem első szilikonmell-tapogatásos jelenete" szinten RTL-klubos viszonylatban abszolút "szenzációs".
Egyetlen érdekes epizód van, amikor beállít a könyvesboltba Gavin korábbi ismerőse, aki valamilyen írókörből ismeri, és befutott. Ez az író (bocs, de nem keresem ki a nevét, második évad, 4. epizód, ha jól emlékszem) egyébként egy szánalmas, szétesett, szinte idegbeteg ember, de könyvével híres lett. Gavin pedig normális, és nem igazán tudott befutni. Az, hogy könyvesboltot vezet csupán egy"ha ló nincs, a szamár is ló" jellegű pótlék.
Gavin roppant mód féltékeny, igazságtalanságnak érzi a dolgot, de a végén belátja, hogy a dolgok úgy vannak rendjén, ahogy történtek. Kirohanásában vezeti elő azt az elméletet, hogy az író milyen szerencsés, hogy szerencsétlen életet él, amiből az irodalma táplálkozik.
A dolog abszurd, hiszen oxymoronról van szó. A feloldás abban rejlik, hogy vajon mit tekintünk boldogságnak? Ha a boldogság az egy hagyományos szemlélet szerint normális élet, akkor Gavin messze szerencsésebb. Ha azonban az írói karrier a boldogság netovábbja, akkor logikusnak tűnik az áldozat, ami állítólag kell hozzá: a szörnyű gyerekkor.
Azt gondolom, hogy az igazság valahol a kettő között van, mindkét kérdésben. Először is, a boldogság a legtöbb esetben bizony az a normális boldogság. A legtöbb embernek az a fontos, hogy jól érezze magát az életben anyagi, egészségügyi, kapcsolati, szórakozás szinten.
Azt, hogy valami több után vágyjon, azt az ember csak ezután engedheti meg magának. Ugye a Maslow-piramisról van szó. Sőt, még annál is speciálisabb dologról, hiszen az, hogy valaki híres legyen, vagy a szellemi életben nagyot alkosson, az sok embernek még akkor sem lesz cél, amikor már minden stimmel. Nem kell, hogy erre vágyjon.
Ha azonban erre vágyik is, akkor jobb, ha tudja, hogy ez a jólétének luxusa. Innen tényleg abszurd lenne a jólétről lemondani.
A másik dolog, amit árnyaltabban kell nézni, az az, hogy az íráshoz nem kell szörnyű életet élni. Mindenképpen fontosak egyéni élmények, tapasztalatok. Valamilyen szempontból érdekesnek kell lenniük, vagy legalábbis érdekes dolgot kell tudni kihozni belőle. És ez itt a kulcs. Például a Parfüm című könyv szerzőjéről nem kell, hogy azt feltételezzem, hogy valami szörnyű gyerekkori élményből táplálkozik. Lehet, hogy az író mondjuk kicsit furcsa, kiközösített gyermek volt kiskorában, de többet nem kell feltételeznünk, mint ami sajnos elég gyakori, de azért nem annyira extrém. A helyszín pedig nem is annyira egzotikus. Sokan bejárhatják Franciaországot.
Szóval a jó hír, a nagy írónak nem kell elszenvednie semmi szörnyűséget gyerekkorában. Lehetnek boldog emberek, akik nem írók, és lehetnek sikeres írók is, akik boldogok. Mindemellett annyi igazság van a dolgoban, hogy ha már valaki mégiscsak olyan gyermekkort szenvedett meg, amelyben valami traumát élt át, akkor próbáljon ebből a rosszból valami jót létrehozni! Magának is segít és az embereknek is. Mert egy kis túlzással, minden rosszban van valami jó.
reality-check 9: Szinte semmi lehetetlen nincs benne, de hát hitelességről beszélni...
intelligencia 7: Gavin és a Prof limitáltan intelligens.
hangulat 8: Mint írtam, a hangulatban mégis van valami jó. Talán a könyvesbolt miatt.
népművelés 6: Alig valami. Egy epizódról tudtam valami mélyebbet írni.
Egy érdekes felfedezést tettem. Másfél éve írtam egy blogbejegyzést a Gilmore Girls-ről az általános blogomban. A dologban ugyebár az az érdekes, hogy hogy a fenébe mehetett ez ennyire ki a fejemből. Úgy kellett rákeresnem.
A másik érdekesség, hogy tulajdonképpen abban a bejegyzésben benne van ennek az egész blognak az elképzelése. Ahogy olvasom, felfedezhető az egész szemlélet, amivel ebben a blogban a többi sorozatról írok. Majdnem minden egyes elem. Nincs új a nap alatt, a történetem ismétli önmagát. :)
Régebben, amikor különféle ötletek jutottak eszembe, leginkább sci-fi témák, akkor lelkiismeretesen rögzítettem őket. A számítógépem, a laptopom, a mobilom, a PDA-m tele van ilyen novellatémákkal. Legtöbbször csak a poént, a fordulatot, a fő ötletet, témát találtam ki. Tettem mindezt természetesen azért, nehogy elvesszenek, mivelhogy "betegesen" (ez azért túlzás) féltem, hogy valami "óriási" ötletem csak azért nem valósul meg, mert elfelejtem.
Azóta látom, hogy a legjobb ötletek megmaradnak. Nem feltétlenül hiba lejegyezni őket, de ami igazán foglalkoztatja az embert, ami fontos téma, az ott ragad az agyadban. Sőt, tovább megyek: ami igazán jó gondolat, fontos meglátás, ami eredeti, saját vélemény, az "bennem van". Ha valaki jó író, érdekes ember, akkor annak igazából nem feltétlenül kell jegyzetelnie. Feljegyzéseket készíteni, tervezgetni, anyagot gyűjteni a tényleges írás folyamata közben természetesen kell, de csak ahhoz, hogy azt be is építse a folyó munkába. Az élet inputjai azonban a tudatalattijába folynak bele, ott szűrődnek, és ami értékes, az megmarad.
Ha az ember jó író, akkor bármikor leülhet írni, amikor éppen ihlete van, és ahogy halad a munkával, úgyis az fog kijönni belőle, ami foglalkoztatja. Számomra igazán az a megdöbbentő ebben, hogy ez mennyire tudattalan. És ezt jól illusztrálja a Gilmore Girls bejegyzésem. Ezzel persze nem azt mondom, hogy haj de jó író vagyok. A rossz róban is benne maradnak a témák.
Ma, amikor azt terveztem, hogy miről írjak a Gilmore Girls kapcsán, akkor nagyjából ugyanazok a meglátások jutottak eszembe. Amikor ezt a blogot elkezdtem, akkor óhatatlanul annak a régi bejegyzésnek a koncepcióját követtem, és még csak nem is tudatosan. Nem emlékeztem már igazán arra a bizonyos bejegyzésre. A terv bennem kellett, hogy éljen, forrjon, míg végül a "megvalósulás fényére tört".
Hasonlóan amnéziás vagyok azzal kapcsolatban, mikor láttam először a Gilmore Girls-t. Az biztos, hogy Finnországban néztem, mert ott a tévében angol nyelven mentek ezek a sorozatok, és ez volt egyik fő szórakozásom. No és persze az angolomnak is használt. Emlékszem, hogy nekik jó volt a "Gilmoren Tytöt" cím, ami tükörfordítás, és nem találtak ki olyan marhaságokat, mint "Szívek szállodája". De hogy előtte találkoztam-e már a sorozattal? Nem tudom. Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy "annyira ismerős, kellett, hogy már lássam korábban".
Annyira fiatalon nem láthattam, hiszen 2000-ben indult. Nem volt tehát lehetséges, hogy kamaszként szerelmes legyek a Gilmore lányokba. Pedig egy serdülő férfinek ez tutira természetes. Ki ne bolondulna bele Lorelaiba, vagy Roryba? Mindkettő nagyon édes, cuki (nem Sookie:) nő, a legtöbb férfinak abszolút ellenállhatatlanok.
Mert melyik fiatal férfi ne szeretne ilyen barátnőt? "Don't cha wish your girlfriend was hot like me?" Lorelai nagyon szép, abszolút aranyos pofikat tud vágni, laza, és vicces. Rory az elején nagyon aranyos, ahogy serdül, ő is egyre szebb lesz, Lorelaihoz képest ugyan félénk, ám műveltebb és okosabb. Kinek ne volna elég jó? Kinek ne volna ez a két nő az ideálja?
Mert ideális, szinte tökéletes az egész sorozat nagyon sok szempontból. Van ez az anya és a lánya, akik ideális "barátnős", nyitott kapcsolatban vannak. Szemben például Lorelai és Emily szörnyű játszmázásaival. A szerzők nyilvánvalóan valamilyen gyereknevelési ideált építettek bele a sorozatba, egészen valószínű, hogy Amy Sherman-Palladino saját életéből merített, és számára Lorelai az álomanyát testesíti meg.
Stars Hollow egy "álombeli", fiktív kisváros Conneticutban. Otthonos, de mindenféle emberek jönnek-mennek. Mindenki ismer mindenkit, de néha betéved egy-egy idegen. Majdnem mindenki érdekes, kicsit fura, de szerethető figura. Úgy érezzük, hogy nyugodtan ott hagyhatnánk a nyitott cabriónkat a főtéren a slusszkulccsal. És senki sincs egyedül ebben a városban, ha esetleg depressziósak lennénk, biztosan ezer segítség akadna.
Tanulság szempontjából a legtöbb kérdés gyerekneveléssel kapcsolatos. Rálátást kapunk egy abszolút "par excellence" játszmás anya-gyerek kapcsolatba. Az amerikai társadalom egyik leghálásabb sitcom tematikájáról van szó, ld. például "Two and Half Men", "Dharma and Greg". Tulajdonképpen az ebből való menekülés határozza meg a sorozat alapszituációját. A pilot azzal kezdődik, amikor a teljesen elhidegült kapcsolat elkezdődik újra felépülni. Azért is ennyire tanulságos ez a sorozat, mert lassan bizonyos sebek begyógyulnak, bizonyos haladást láthatunk. Emily pedig pár esetben tényleg képes a belátásra. Ami, ahogy már egyszer megjegyeztem, a való életre nem jellemző. Még annyira sem, mint Emily esetében. Emily egészen kontrollfreak, értetlen, lehetetlen, makacs, kimozdíthatatlan, fejlődésképtelen anyának tűnik (Kelly Bishop, nomen est omen:) , de valójában egy fele ennyire makacs anya sem tudna olyan őszintén beismerni egy belátást, ahogy Emily teszi néhány ritka esetben.
Bár azzal egyet kell értsek, hogy az ideális anya-gyerek viszony közel áll a Gilmore lányok viszonyához, de vannak azért itt is problémák. A sorozat bemutatja, hogy akár a lazaságból, akár a túl szoros kapcsolatból is adódhatnak gondok. Gondok persze minden esetben adódnak, azok nélkül nem volna fejlődés. De néha meglátjuk azt, hogy egy anya-lány kapcsolat még sem lehet teljesen barátnői. Rory egyre gyakrabban titkol dolgokat az anyja előtt.
Lorelai pedig bár viszonylag jól kezeli a dolgokat, de közel sem mondható bölcsnek. Maga az a tény, ahogy a szülői háztól elmenekült, fiatalon terhes lett, és megtorpant a karrierje, mutat valamit. Igaz, sikerült saját lábára állni, ami fantasztikus eredmény, de mégis részben gyerek maradt. Soha nem képes Emilyvel a helyzetet rendesen feloldani. Mindig, mindenféle dolgokkal problémája akad (felkészületlen, késik, elfelejt, elront dolgokat), és persze a lányával kapcsolatban is minden újabb helyzet egy kis gondot okoz.
Ez részben persze természetes. A gyereknevelésben egy anya állandóan olyan helyzetekbe került, ami addig nem volt. Hiszen egy gyerek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy növekszik, fejlődik, változik. Valójában egy Lorelaihoz hasonló intelligenciájú, viszonylag felkészületlen anya sokkal rosszabban teljesítene. Ha a szülői házból csak a szabadság vágyát viszi, abból lassan a szabadosság rögeszméje szokott válni, és ritkán ideális nevelés. Olyat nem látunk, hogy Lorelai olvasna, és intenzívebb beszélgetéseket sem folytat más anyákkal. A valóságban vészes tudás és tapasztalathiánnyal küszködne.
Gyereknevelésben a jó szándék és a szeretet fontos, de ha elég volna, akkor már régen ideális családokban élnénk, hiszen sok gyermek, aki szeretethiányban nő fel, felismeri annak fontosságát, és jót szeretne gyermekének, aki pedig tovább adná az ideális nevelést. Már rég kialakult volna minden családban. De nem ez a helyzet, és azért nem, mert nem ilyen egyszerű.
A szabadság-szeretet gyereknevelés dolgot már Rousseau is feltalálta (Emile nevelése), és hát azért elég sok követője de kritikusa is akadt. Mindenesetre a követők nem jártak egyöntetű sikerrel.
Ha ettől eltekintünk, akkor mégis azt látjuk, hogy az egész sorozat nagy tanulsága, a jóhír az, hogy hogy képes egy anya, akit nem neveltek éppen legjobban, a saját gyermekénél már helyt állni, őt jól nevelni, és közben lassacskán még a saját anyjával is javítani a kapcsolaton. Eközben kell helytállnia a saját életében anyagi szempontból, és ráadásul még neki is vannak kapcsolati igényei. Nem néztem végig a sorozatot, nem tudom, sikerül-e neki. Feltételezem, igen.
Sok is ez, és kevés is. Sok, mert a legtöbb embernek a Gilmore lányok családja messze ábrándos ideálnak tűnik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok férfi néző nem szívesen elvenné bármelyik Gilmore lányt. Abban is, hogy szívesen lenne a helyükben, ha női néző. Biztosan sok nő ábrándozik ilyen barátnős gyerek-lány kapcsolatra. Nagyon sokan szeretnének olyan randevúkat, barátokat, kapcsolatokat és kalandokat, mint amik ezekben az epizódokban megjelennek.
Másrészt pedig, ahogy belegondolok, én azért csak nem lennék megelégedve Lorelaijel. Miért nem? Például roppant vicces, de ez csak a forgatókönyv. Valójában egy Lorelai típusú nőnek nincs ilyen jó humora. Főleg real time. A nagyobb baj, hogy az iróniája, szarkazmusa sokszor kínos helyzeteket fed el. Gondolkodást és komoly beszélgetéseket kerül el vele. Végül is ezért vergődik olyan lassan zöld ágra Emilyvel. Igazából a sorozat elején már szimplán az a tény is figyelemreméltó, hogy Lorelai milyen kis dolgokra ugrik Emilyvel kapcsolatban. Nagyon sok konfliktust "megnyer", csak éppen nem a nyugodt erő módján. Elvben például Rory nevelését egészen magabiztosan tarthatná a kezében, és akkor Emily is jobban felfogná, hogy helyt tud állni.
Egy nagyon kis részben, minimálisan, és nagyon közvetlenül az is megjelenik, hogy azért Emily szigorúbb nevelésében is van valami jó. Például Lorelai Rory-t a Chiltonba küldi, ami azért inkább Emilynek megfelelő iskola. Vagy Rorynak sikerül a golfban élvezetet találnia. Kiderül, hogy Lorelai nem lehet hibátlan, hogy maga is felelős azért, amikor elmenekült.
Lorelai életét éppen ezért a saját képességei, intelligenciája, ambíciói lehatárolják. Ez részben mindig szomorú dolog. De persze csak akkor, és addig, amíg erről így felülről gondolkodunk. Másrészt viszont örömteli és sikeres is, hiszen Rory már elit iskolába jár, a Harwardon fog végezni, sokkal többre viszi. Roryban már minden benne van, amit egy embertől várhatunk: szép, érdekes, okos, ambiciózus, szinte tökéletes. Az első kép ezt illusztrálja, Rory első napja a Chilton elitiskolában. Lorelay pedig valamit tátott szájjal néz. A sorozatban "valójában" nem bambán bámul, hanem a tetőn keres valamit, de így képben mégiscsak megjelenít valamit. Lorelai és Rory különbségéből.
Lorelai életének értelme tehát Rory, nem kevesebb, és nem több. Mellesleg persze a címben szereplő szívek szállodája is óriási cél, de tudjuk, hogy nem ez az "életének végső értelme".
Érdekes módon, ha megnézzük a színészeket, akkor ott is van egy ilyen párhuzam. Ha valaki a színészekre és a szerepekre gondol, akkor két ellentétes leegyszerűsítő hibát követhet el. Az egyik, ha azt hiszi, pont ugyanolyan, mint a szerepe, a másik, ha azt gondolja, hogy a szerep tisztán csak szerep, és a színész bármit el tud játszani. Egy jó színész persze egészen sokmindent el tud, de még sem véletlen, hogy miféle karaktert kap.
Van ugyebár egy jelenség, amely miatt a színészek bizonyos szerepekben benne ragadnak. De nem teljesen véletlenül. Legtöbbször abban ragadnak benne, amiben az elején igazán jók. Sok színész szeretne mást játszani, és nem szereti azt, amikor egyszerepesek maradnak. Ez érthető, és persze, hogy jó, ha más karaktereket is kapnak.
A sorozatok a nagyfilmekhez vagy színházi szerepekhez képest sokkal többet tartalmaznak egy színész igazi jelleméből. A forgatókönyvet sebtében állítják össze, mindenféle ötlet helyet kap. A forgatásnak határideje van, minden sokkal képlékenyebb. A legtöbb jó sorozatban a főszereplő színészek karaktere az, ami igazán lelket önt a dologba.
Lauren Graham a riportokban, showműsorokban meglepően hasonlít Lorelaira. Ugyanúgy aranyos, viccelődő, komolytalan, és sokszor gyerekesen affektáló. A szép lányok manapság nagyon hamar rátanulnak arra, hogy "mindent" el tudnak érni a kinézetükkel, plusz aranyos viselkedéssel. Egyre jobbak és merészebbek abban, hogy úgy viselkedjenek, amire az "eyecandy" szó utal az angol szlengben. De Lauren nagyjából ennyit tud. És akkor most őszintén, igényesebb férfitársaim, tényleg elég nekünk egy ilyen kis aranyos "háziállat"?! Ó persze, az óriási többségnek messze elég volna, és csak álmodozhat erről. De mégis...
No persze kinek kell? Például Luke-nak. Nem tudom, mi lesz a sorozat vége, de könnyen elképzelhetőnek tűnik, hogy Luke mellett köt ki Lorelai. És hát Luke rendes, meg kedves, és tutira becsületes. Még karaktere is van, de azért mégis sok szempontból looser és behatárolt. Lorelainak magának is sok gondja akad vele. Szakít vele, és nem biztos, hogy végül együtt maradnak. Mondom, nem tudom, és nem is ez a fontos.
Nem hasonlít ez túlságosan is arra, ami ezekben a sorozatokban sokszor megjelenik? Az amerikai háziasszony, akit azért vettek el, mert szép, de mást nem tud. A férje gazdag, eltartja, de megunja, a feleség pedig lassan tönkremegy, és házisárkány lesz belőle. Akár Emily, akár Kelly a Dharma és Gregben, akár Evelyn a "Two and half men"-ben. Ezek a nők feltehetően szintén szépek voltak (fikcióról beszélünk, ne feledjük el!).De pont ezért lettek házisárkányok.
Vajon Lorelai egy másik szinten nem hasonló? Meg kell hagyni, talán egy magasabb szinten, mert aranyos, és kedves, és érdekes is, nem tartják el, de mégis. Lauren esetében pedig,... ki tudja?
Ha Roryt nézzük, akkor a színésze, Alexis Blebel egy kicsit többet ért el, mint Lauren. A riportokban fiatalságához képest értelmesebbnek tűnik, mint Lauren. Rá is ráragadt egy szerep: a tanuló, ambiciózus fiatal nőt alakítja (ld. Post Grad). És mint mondtam, ez azért valahol jellemző. Vajon nem jobb Alexisnek, mint Laurennek? Azt gondolom, igen. Alexis már inkább egy olyan nő, akivel lehet egy életet tervezni. Nem csoda, hogy a sok évadon át mindig mindenféle srácoknak kell, és egyik karakteresebb, érdekesebb, mint a másik. Stars Hollow történelmében pedig ezek és Lorelai pasijai a legfontosabb események, ami mindenkit érdekel.
Rory a gyerekkort, a jövőt, az ígéretet a reményt testesíti meg. Olyan, mint "Az Ember Tragédiájában" az utolsó jelenet, amikor minden reménytelenség ellenére Éva végülis felkiált: "Anyának érzem, óh, Ádám, magam."
Ha nagyon nagy távolságból nézzük a dolgokat, akkor ez a sorozat egyfajta álmot jelenít meg. Nem a szokásos amerikai álmot, de a felvilágosodás álmának egy kis szeletét. Milyen szép is volna, ha minden első generációs anya mostantól olyan volna, mint Lorelai, és minden második generáció, mint Rory. A harmadik generációról még ne fantáziáljunk!:)
Magyarországon, a világon valószínűleg nők tömegei ("szinglihordák":) nézik a Gilmore Girlst, mert együtt éreznek Lorelaijal. Úgy érzik, az ő anyukájuk is olyan, mint Emily. No nem olyan gazdag, de olyan házisárkány. Azt gondolják, vagy szeretnék, hogy olyan lányuk legyen, mint Rory. Talán még Lauren Graham is. Lányok ezrei álmodoznak olyan fiúkról, mint Dean, Jess vagy Logan. Talán még Alexis Blebel is.:) Fiúk tömegei szeretnének olyanok lenni, mint ezek a srácok, és olyan barátnőt, mint Rory.
Ehhez hasonlóan, férfiak ezrei szeretnének olyanok lenni, mint Luke, vagy Richard. Állj! Miket írok, dehogy szeretnének. Ők alighanem azért nézik, mert Lorelai és Rory olyan aranyosak. Végül is a reggeli madeleinhez jól jönnek.:) Remélem azért megmutattam, hogy lehet másért is nézni, és tanulni is belőle valamicskét.
reality-check 9: Csak egy tévés sorozathoz szinte nélkülözhetetlen realizációt tartalmaz. Emily el van túlozva, és a lányok élete túl könnyű.
intelligencia 8: Rory jeleníti meg a legtöbb intelligenciát.
hangulat 10: A hangulat nagyon jó. A játszmázásokat elkerülhetetlen sorozat-kelléknek tekintem ilyen szempontból. Az írásban szereplő mélyebb meggondolásokat nem veszem bele a hangulat meghatározásába, mert ez egyfajta offline filozofálás a sorozatról.
népművelés 7: Sok kapcsolati, nevelési kérdés jelenik meg, és nagyon meghatóan képesek megoldani. Kicsit szűk a keresztmetszet.
érdekesség 7: Nem igazán egzotikus.Most itt attól eltekintünk, hogy jajj de érdekes volna bármelyik lánnyal ágyba bújni, meg ilyenek.:)
"művészi" színvonal 6: A Gilmore lányoknak csak azt kell csinálniuk, amit tudnak: aranyosan affektálni. Ez nagyon aranyos, de hát mégsem művészi.
A Northern Exposure magyar címe, "Miért éppen Alaszka" (MIÉPAL:) olyan jóra sikerült, hogy muszáj volt a címbe belevenni. Nem szó szerinti fordítás, hanem egy új címadás, amely jól kifejezi a sorozat elejének dilemmáját. Az angol cím is tartalmaz ebből valamit, de nem adja ilyen jól vissza az eredeti magyart.:)
Egy orvost kötelessége New Yorkból Alaszkába hívja. Érdekes, figyelmet felkeltő kezdés. A sorozat egy ideig, és részben később is táplálkozik olyan motívumokból, amely a nagyvárosi élet és Alaszka kontrasztjából, a viszonylag egzotikus vidék furcsaságaiból, az ott lévő indiánok más kultúrájából adódik.
Ez az egyik első olyan sorozat, amelyet először magyarul láttam. Ez azért van így, mert a német csatornákat anno sokat néztem, és a PRO7 és SAT1 csatornákon ment néhány ismert sorozat akkoriban. Magyarul a sorozat elejét láttam, és akkoriban a zongorás vagy tehenes katapultos jelenet volt a nagy szám. Egyébként ez nem igazán eredeti ötlet, lévén a Monthy Python már eljátszotta egyszer. "Fetchez la vache". Na ezt is csak most, "francia fejjel" tudtam megérteni.
Amikor angolul újrakezdtem, mármint MIÉPALt, akkor Finnországban éltem, és a sorozat azon része, amely az északi klíma, fauna és flóra furcsaságaival foglalkozott, rokonszenves volt. Tulajdonképpen az az élethelyzet is, hogy egy "déli" ember felmegy északra, és tök egyedül kell, hogy elboldoguljon, ismerősök, barátok nélkül. Ismerős volt a környezet, ismerős volt a növényzet, az épületek, a hangulat, a színek, a szagok. Ja, az nem.:) És a hegyek sem. Finnország végülis Alaszka hegyek nélkül. Indiánok helyett vannak samik, bár velük nekem kapcsolatom nem volt. Szóval ha nem is gondoltam olyat, hogy "hú, ez pont rólam szól" (olyan film nincs), de otthon éreztem magam a sorozatban.
Ahogy Joel berendezkedik Alaszkában, eltelik egy évad, és ugyan jönnek a furcsa ünnepek, jelenségek, de egyre kevesebbet ilyet lehet eladni, különösen a második évadtól. Ugye eltelt egy év, minden volt, ami éves periodikussággal van. Már csak pár olyan furcsa dolgot lehet beerőltetni, mint például a Glacier Dropsy betegség.
Azért például az ötödik évadban, ősszel derül ki, hogy Holling feladata megtervezni, hogy hány sírra lehet szükség a télen, mert a fagyott talajban nem lehet ásni. Persze modern technikával simán lehet, de hogy Joel miért az ötödik évadban csodálkozik el ezen, az érthetetlen. Elvégre doktorként ezt aligha kerülhette volna el az előző években. No és egyébként is, most mibe kerül mondjuk száz sírt megásni, aztán majd betelik egyszer? Hát szóval ilyen problémák adódnak a forgatókönyvvel. Egyre kevesebb természetes téma adódik. A dolog nyílvánvalóan hamarosan elér a természetes határaihoz. És innentől lassan átcsúszik valami másba.
Több lehetőség is fennál persze további tartalommal megtölteni egy ilyen keretet. Az egyik legnyílvánvalóbb téma Joel és Maggie kapcsolata, amely igen sokáig sok várakozást és feszültséget tudott hozni a sorozatba. Két karakteres, makacs, és egymáshoz igazából vonzódó személyiségről van szó. Mi kell még?! Joelnek igazából Maggie az egyetlen számba vehető jelölt, Maggienek pedig legfeljebb még Chris jönne számításba, de valahogy nem jön szóba, legalábbis addig az epizódig, amíg én láttam. Az ötödik évad közepén tartok.
Valljuk be, Joel messze a legintelligensebb ember a városban! A butaságaival együtt. Lehet, hogy persze Maggienek ez nem minden. El tudjuk képzelni, hogy egy erősebb, férfiasabb, kalandor alakra jobban "ráizgulna". De végül is ilyen nem tűnik fel, ezért nem ez a kérdés. Azt is tudom, hogy a nézők közül sokan nem éppen Joellel rokonszenveznek, legalábbis nem a racionális részével.
Egy jó ideig mondhatjuk azt is, hogy tulajdonképpen Joel és Maggie viszi a sorozatot, voltak olyan epizódok, ahol izgatottan néztem meg azonnal a következőt, hogy mi lesz már. Az egyik részben össze is jönnek... És aztán még sem. Ez furcsa, de végül is arról van szó, hogy a rendező úgy döntött, nem ez lesz az irány. Pedig Joel és Maggie minden józan ész szerint össze kellene, hogy jöjjön. Nem mondom, hogy össze is házasodjanak, vagy, hogy a valóságban egymás mellett maradnának, de mi a fenét csinálhatnának mást, minthogy kipróbálják, megélik "kihasználják" az alkalmat? Joel kihagyna öt évet az életéből, csak mert Maggie nem tökéletes!? Ha ezt elszalasztják, akkor minek élnek? A repülésért? Az orvoslásért? ... Hát a játszmázásért. Ez maradt.
Maggie és Joel ezután a tetőpont után főszereplőkből visszaszorul "több közül egyenlőkké". Ám ha összejöttek volna, akkor is kellett volna még valami, ami a sorozatot életben tartja. Kellenek karakterek, esetleg viccek, érdekes problémák, történetek.
Karakterekből van elég. Chris, az egzisztencialista filozófus-költő, Ed, a filmfanatikus. Én Darren E. Burrows színészi teljesítményét Ed szerepében óriásira tartom. De a karakterek önmagukban nem elegek. A sorozat nem igazám sitcom, van benne pár érdekes, vicces jelenet, de ez nem elég a megtöltéséhez.
A történetek. Nos, erre aztán igazán rátessznek egy pár lapáttal. Mit pár lapáttal, markolóval. Egészen nyilvánvaló, hogy Cicelyben, Alaszkában (ugyebár nem valós város) nem lehet ennyi érdekes ember, esemény, stb. Én Finnországban Ouluban éltem, és egy ilyen város - pedig Oulu nem is kicsi - tényleg nagyon álmos, nagyon érdektelen. Nagyon meg kell keresni az érdekes részleteket.
Teljesen egyértelmű, hogy tulajdonképpen Cicely körülbelül Kalifornia egy pár nagyvárosának sűrített változata. Igazából még San Franciscoban sem lehetne ennyi agyament embert találni. Mint például Adam, vagy a felesége, aki persze Eve, vagy Mike-Monroe, a hiperallergiás ügyvéd. Miért is vetődne egy ilyen pont Cicelybe? Persze megmagyarázzák. És ha már "miért pont Cicely", akkor ugyan miért kerülne Napoleon Alaszkába?
Végül is egy viszonylag nagyobb kaliforniai közösség felmerülő összes csipp-csupp ügyét dolgozzák bele a sorozatba. Talán még újságokból, hírekből is merítettek. Az egyszerűbb és a bonyolultabb problémák más és más embereknek lehetnek tanulságosak. De többé-kevésbé szórakoztatóak. Viszont sokszor sajnos nincs semmiféle megoldás.
Igazából Maggie és Joel problémázása buta játszmázás. Joelnek az is baj, ha Maggie kedves, de persze az is, ha nem, és vice-versa. Amikor Maggie harminc éves lesz, óriásit problémázik, aztán azt mondja, nagyon megváltozott, de persze marad a régi. Holling és Shelly olyan furcsaságokon tudnak kiakadni egymásnál, hogy még. Náluk egyébként tudhatjuk, hogy minden epizódban fel fog oldódni valahogy a dolog. Az mégiscsak vad ötlet, hogy szétváljanak. Chris egyszer azon problémázik, hogy nem fog negyven évesen meghalni, hanem tovább fog élni. Megáll az ész!
A Northern Exposure-t valójában Roslynban, Washington államban forgatták. Ezért van az elején az a nagy "Roslyn's Cafe" felirat. Ha az ember elgondolkodik, akkor igazából azt nem érti, miért ne lehetett volna Cicely ténylegesen Roslyn? Roslyn nincs annyira messze Seatle-től, kicsit hihetőbb lenne egy pár extravagáns alak felbukkanása.
Van azonban a történetekben egy olyan fokozat, amikor már irreális az egész. Nem mondom, hogy ez rossz, mert nagyon ötletes, és nem sablonosak ezek az eszement dolgok. Egészen szürreális, pszichedelikus dolgok is vannak benne, mint például Ed önbizalomhiánya (low selfesteme), aki egy törpe, troll, kitudja mi, alakjában jelenik meg. Vagy Joel édesanyja, aki "lerepül" egy szikláról. Vagy amikor Shelly nem tud beszélni, mindig énekelve "szólal meg". Vagy itt van ez az álom.
Ez a klipp úgy zseniális, ha ismerjük a sorozatot, egyébként egy normális film new yorki lassú részének tűnik. Kivétel a végét persze.:) Sok álom, képzelődés, mítosz és mese van a sorozatban, melyek közül sok akár modern mítoszteremtő is lehetne, annyira ötletes. Másrészt viszont a reality check emiatt teljesen összedől.
A második, harmadik évadtól kezdve, ha naponta legalább egy epizódot megnézünk, akkor a sok szürreális jelenet kezd idegesítővé válni., Hasonlóan a sok játszmázás is. Továbbá sablonossá kezd válni az, hogy mindegyik epizódban jönnie kell valamiféle hülye alaknak. Már előre tudjuk. Persze a sablonosság más sorozatoknál is probléma, és persze bármilyen sorozatot megununk, ha sokáig nézzük, de a MIÉPAL szerintem kicsit erősebb hatású. Tényleg szüneteket kell tartani, ha az ember nem akar allergiássá válni.:)
A Northern Exposure egyébként az eddigiek közül az a sorozat, amelyhez a legkönnyebben találtam videókat, mivel nagyon sok téma megmarad az emberben, és a jellegzetes keresőszavak is megragadnak. Például a "northern exposure napoleon" egyértelmű találatokat ad.
Franciákról szólva. A sorozatban, akár a fantáziákban, akár a kulináris részeken sok a nemzetközi dolog. Sok francia vonatkozással találkozhatunk, például amikor leesik az első hó, úgy köszöntik egymást, hogy "bon hiver". Mégis, az egész kicsit "californication" jellegű (most nem az ilyen című sorozatra gondolok, abba még nem kezdtem bele). Van azoknak a kaliforniai embereknek ott egyfajta világa, és még a legműveltebbek, legnyitottabbak is egy bizonyos részhalmazára figyelnek a világnak. Ez természetes, nincs ebben semmi rossz. Érdekes megismerni azt a világot is, amely, mint mondom, közel sem olyan szűk, mint a világ bizonyos elzártabb részein. Ugyanakkor Európából általában többet figyelünk az USÁra, mint fordítva.
Egy csomó epizódban mutatják Chris rádiós irodáját, és amikor először megláttam a zászlót, akkor leesett az állam, hogy "mi a fenének van EU zászló a rádióban?" Nos, persze nem EU zászlóról van szó, hanem az alaszkairól.
reality-check 6: Mint ahogy írtam, nem az alaptörténet irreális, hanem a sok szürreális őrültség.
intelligencia 8: Joel a legintelligensebb, de csak egy egészségesen értelmes, művelt ember.
hangulat 8: Van jó hangulat, de ahogy írtam, idegesítő is egy kicsit.
népművelés 8: Sok érdekes kérdés van, néha nem igazán jól oldódnak meg. Máskor meg sehogy. Mindenesetre változatosságra tanít.
érdekesség 9: A szürreális jelenetek egészen érdekesek tudnak lenni.
"művészi" színvonal 7: Ed szerepéről írtam. Még Maurice karakterét is egészen érdekesnek tartom színészi szempontból.
Ez az elemzés alapvetően más lesz, mint az eddigiek, a sorozat műfajából adódóan. Míg az átlagos sorozatok egy meghatározatlan jelenben játszódnak, és csak a karácsonyi és hálaadás-napi epizódok jelzik az idő múlását, addig ennek a sorozatnak nagyon is meghatározott történelmi ideje van, amelynek valós eseményei hatással vannak a szereplőkre. A legtöbb sorozatban ezért bármikor felvethető “filozófiai problémákat” lehet elővenni: racionalitás vs. spiritualitás, társadalmi kívülállóság, mit csináljunk, ha hazudtunk egy barátunknak, és nem merjük bevallani neki, stb. Ebben a sorozatban viszont a valós ídők nagyon is valósan változó szelének fogadtatását szemlélhetjük, és a szereplők többször olyan problémákkal találják szembe magukat, amelyek azóta annyira túlhaladottak, hogy legfeljebb eltúlzott vígjátéki karakterek körül jelennek meg.
A sorozat történetének ideje és főszereplője az amerikai hatvanas évek. A kor, amiben a társadalom egyik fele rég nem látott boldog békeidőket él, békebeli ideálok szerint, békebeli álmokkal, hatalmas fogyasztást produkálva. A nők elképesztő ruhákban parádézva várják, hogy valaki elvegye őket, hogy aztán további pompázatos ruhákban partikon villoghassanak, miközben a fekete dada vigyáz a nappaliban hasonfekve tévéző gyerekekre. Ezzel párhuzamosan elindul valami, ami ennek az életnek teljesen ellentmond: hirtelen megjelennek nők, akik szakmai elismertsgre vágynak, és nem férjre; megjelenik a TV minden háztartásban, és a reklámokban bikinis modellek, ej.
A Mad Men azzal tart tükröt, hogy megmutatja, egy csomó, jelenleg teljesen természetes dolog egészen máshogyan működött, vagy éppen csak kialakulóban volt akkor. Amikor az első epizódok megjelentek, az első dolog, ami az embernek feltűnt, hogy ebben a sorozatban dohányoznak. Nem csak rosszfiúk, nem csak a megkeseredett emberek, és nem csak az épületek mögött meg a hátsó urdvaron, hanem, mindennki és mindenhol. Ugyanazzal a termmészetes mozdulattal veszi elő minden szereplő a cigarettáját, ha belép valahova, ahogyan mi a mobiltelefonunkat tesszük ki a zsebünkből. A főszereplők dohányoznak (és isznak) az irodában, tárgyalásokon, az éttermekben, a habos-babos hálószobákban. És mindenki dohányzik, nagyhatalmű férfiak, kirakat feleségek, meg a kirakatfeleségek 8 hónapos terhes barátnői. Már az első részben kiderül, hogy a reklámcég egyik legnagyobb megrendelője a Lucky Strike, akinek a szemünk előtt alkotják híres szlogenét: "It's toasted".
Idilli élet A sorozat két szálon fut, az egyik a szereplők szakmai élete a Sterling Cooper nevű reklámcégnél, akinek legígéretsebb kreatívja a főszereplő, Donald Draper (Jon Hamm). A másik szál szereplők magánaléte. A legtöbb szereplő a fent vázolt hatvanas évekbeli életet éli, amelynek alapesetében a kiscsalád a kertvárosban éldegél két szép gyerekkel. Reggel apa bemegy a városba dolgozni, este hazajön, leveszi a kalapját, megcsókolja a csinos feleségét, puszit ad a gyerkeinek, majd közli, hogy még van egy kis munkája, és egy pohár itallal elvonul. A legtöbb szereplő élete vagy ebben az állapotban van, vagy bevallottan efelé tart: minden lány férjhez akar menni, a szép házasság és a jókereső férj a sikeres nő mércéje, szép feleség és sok gyerek pedig szükséges kellék a férfiak számára sikeresség látszatáhhoz.
Az igazán izgalmas dolgok persze akkor kezdődnek, ha valaki megpróbál eltérni ettől az élettől. Ennek legegyszerűbb formája, ha valaki szeretőt tart, Don Draper ezt rutinszerűen űzi. Nem véletlenül a szeretői majdnem mind olyan nők, akik szintén nem csak arra vágynak, hogy férjhez mehessenek. Az első bemutatott szerető egy független, önálló grafikusnő. A második nő egy előkelő áruház tulajdonosának lánya, aki az elvárásokkal teljesen szembemenve ténylegesen igazgatja az üzletet. A reklámcégnél dolgozó férfiaknak még az is problémát okoz, hogy rendes tárgyalópartnernek tekintsék ezt a nőt, pont azért, mert nő. Ez még Donnak sem megy elsőre. Később, amikor a nő elmondja neki, hogy őt leginkább az áruház sikeres igazgatása érdekli, és nem akar férjhez menni csak azért, mert gazdag zsidó áruházörökösnőknek azt szokás, hirtelen érdekessé, sőt ellenálhatatlanná válik Don számára. A következő évadban kiderül, hogy végülis ez a nő hozzáment egy Mr. Akárkihez, és ez egyértelműen vereségként éli meg Don, a nő és a néző is. Az összes többi nők is, akikre a sorozat folyamán Don rákattan, mind hajadonok, függetlenek, és láthatólag egy darabig így is akarnak maradni. Ezzel ellentétben Don felesége egy jókislány szőke baba.
Nők A sorozatban főszerepet kapott még két ilyen nő. Az egyik titkárnők vezetője, a félreérthetetlenül dögös vörös Miss Joan Holloway(Christina Hendricks), aki nem mellesleg az egyik társtulajdonos Sterilng szeretője. Miss Holloway az, aki minden protokollapróságot tökéletesen el tud intézni, őt küldik a fontos üzletfelek elé, ő menti meg nem egyszer a férfiakat. Joan karakterének érdekessége, hogy miközben nyilvánvalóan sugárzó szexepilje mindenen átsüt (Christina Hendrickset az Esquire magazin idén az év legszexibb nőjének választotta), mégis hivatalosan ő is ugyanolyan lovagravárós titkárnő, mint az összes többi, akik elpötyögnek az írógépükön addig, amíg nem jön valaki aki elvegye őket. Kiderül, hogy Joan ambiciózus, de bármily nélkülözhetetlen, mégis “csak” egy titkárnő maradhat. Ez akkor csúcsosodik ki, amikor Sterling elhagyja a feleségét, hogy elvegyen egy másik, Joannál jóval fiatalabb titkárnőt. Ekkor Joan is bedobja a törülközőt, és hozzámegy az első elég jónak tűnő pasihoz (aki igazából messze nem elég jó és sikeres). Azaz még egy olyan magabiztos, okos és szép nő, mint Joan sem tudja a saját kedve szerint élni az életét: a munkáját nem ismerik el eléggé, a házassága pedig vajmi kevés az ő kaliberéhez képest. Végül a sorozatírók jószívűsége menti őt meg, semmint a sorozat logikája.
A másik fontos női szereplő pont Joan ellentéte: Peggy Olsen(a West Wingből megismert Elisabeth Moss) csúnyácska és félénk, viszont nagyon határozott szakmai ambíciói vannak. Ő copywriter akar lenni, és ehhez első körben Don elismerését kell kiharcolnia. Viszont Peggy félénksége miatt nehezen áll ki magáért, mind szakmailag, mind emberileg. És ezért Don az eszét használja ki, az első arra tévedő pasi pedig ágyba viszi. Peggy mintapéldánya a New Yorkban szárnyait próbálgató külvárosi, konzervatív családból származó lánynak. Próbálkozik bulikkal, lázadó társaságokkal, fűvel, és legfőképpen próbál helyt állni a munkahelyén. Peggy ruhája, hajviselete zárkózott, cseppet sem kihívó, de ez nem a szakmai profizmusáról, hanem bizonytalanságáról árulkodik. Ennek ellenére Peggy igen kemény, és meglepően messze, még Joannál is messzebb hajlandó elmenni azért, hogy olyan életet élhessen, amilyet elképzel magának. Bár a munkájáért hatalmas áldozatokat vállal, csak lassan jut el a felismerésig, hogy a szakmai élete fontosabb neki, mint a magánélete, ez annyira idegen gondolat a társadalom berendezkedésétől. És még ha magában el s fogadja ezt a tényt, ezt nyilvánosan felvállalni lehetetlen: a sorozat szakember-női vagy előbb-utóbb férjhez mennek, vagy az egyszerűség kedvéért a külvilág előtt úgy tesznek.
Fontos megjegyezni, hogy a sorozat idején éppen megjelenik a hormonális fogamzásgátlás, azaz a nőknek éppen kezd lehetősége lenni arra, hogy szeretői viszonyt folytassanak házasság előtt a terhesség, és ezzel együtt a szégyenben maradás fenyegetése nélkül. A női szereplők közül nem véletlenül Joant és Peggy-t látjuk nőgyógyásznál.
Nem lehet kihagyni a harmadik női főszereplőt, Don feleségét, Betty-t. Betty a tipikus jutalomlány: szőke, gyönyörű, jó családból való. Betty háziasszony, és semmi dolga sincs. Unatkozik és boldogtalan. Persze ha az embernek két szép gyereke van és jól kereső férje és partikra járhat szép ruhákban, akkor nem illik boldogtalannak lenni. Ő sem érti, hogy mi a baj és Don sem. Pedig nagyon egyszerű: Betty egy gyerek, aki egy nap arra ébredt, hogy felnőtt és anya. Betty egész élete gyerekállapotban zajlik, eltartják, viszik ide-oda, kötelezettsége kb semmi (ne feledkezzünk meg a fekete bejárónőről), az az egyetlen dolga, hogy szép legyen és kellemes társaság. Éppen ezért a szülői és egyéb felnőtt feladatokat gyakorlatilag képtelen megoldani. Nem mintha Bettyben bármilyen konkrét ambíció dolgozna, de tehetetlenségét maga is érzi. Próbálkozik ezzel azzal, flörtökkel, de igazából maga sem tudja, mit akar, és így nem tud jól lázadni helyzete ellen. A forgatókönyvírók előszeretettel vonnak párhuzamot Betty és tizenegy-két éves lánya, Sally közt: mindketten egyformán tanácstalanul állnak a világban, nem értik, mi folyik körülöttük, próbálgatják a határaikat (Betty flörtöl, Sally anyjához hasonlóra, rövidre vágja a haját) nem tudják, mit akarnak, mit akarhatnak egyáltalán. Tanácstalanok és dacosak. Betty a házasságából egy másik, majdnem ugyanolyan házasságba lép, de ugyanúgy, nem felnőve, ahogy szülei házából anno Donhoz hozzámehetett. Egy jelentben Bettyt látjuk, ahogy a gyerekpszicholóhussal beszélget. Eredetileg Sallyt küldte oda, de nem tud szülőnek maradni a helyzetben, a pszichológus hamar felismeri, hogy leginkább Bettynek volna szüksége segítségre. Külön utak Betty és Sally előtt is ott van egy félelmetes de izgalmas példát egy másik életre: a szomszéd egyedülálló anya és Sallyvel egykorú fia. Nyilvánvaló, hogy ennek a nőnek a státusza alacsony, Betty számára megvetendő, hogy ilyen helyzetbe került, és fél is ettől, viszont valahol azt is érzi, hogy ez a nő sokkal többet tud mint ő. Hasonlóan, Sally is kicsit cinkosra talál a furcsa fiúban, aki szintén többet lát a felnőttek világából, minta amit neki szabad. Peggy körül is megjelennek mindenféle szabadelvű művészfigurák, de ehhez a miliőhöz ő túlságosan skatulyából kihúzott. Don egy rövid kaliforniai útja során találkozik egy láthatóan gazdag és gondtalan csoporttal, akik egyik nyaralóból a másikba járnak, mindenféle diszkréció nélkül intézik szexuális életüket, és mindennapjaik napozásból és magasröptű vacsorai társalágásokból állnak. Nem szükséges dolgozniuk, így szakmai meghatározottságuk sincs, sem a nőknek, sem a férfiaknak.
A sorozatban más férfiaknak is vannak kalandjaik, már említettem, hogy az egyik tulajdonos szeretője a dögös titkárnő, az egyik üzletkötőnek, Pete Campbellnek is van kalandja, illetve találkozhatunk egy titokban homoszexuális rajzolóval is, de valahogy ezek a dolgok az élet rendes folyásához tartoznak (egyszer előfordul az irodában egy új banki termék: “privát” számla férfiaknak, azaz olyan, amikről nem tud a feleségük). Nem éppen társadalmilag elfogadott, ha egy sikeres üzletember elhagyja a feleségét és elvesz egy, a saját lányával egyidős titkárnőt, de nem is példa nélkül álló. A reklámcég üzletfeleivel való kapcsolat ápolásának rutinszerű része a jó éttermekben, csinos nők közt eltöltött vacsora, akik valójában 20 dolláros kurvák (60 as évekbeli 20 dollár persze:)). És mivel a homoszexualitás elfogadottsága majdnem nulla, ezért egyértelmű, hogy egy egyébként házas meleg férfi csak nagy titokban tudja bármilyen egyéb kapcsolatait bonyolítani.
Mindazonáltal azért a férfiaknak is szembe kell nézni némi változásokkal: az iroda angol tulajdonba kerül, és megjelenik egy angol CFO, Lane Pryce (Jarred Harris), aki pusztán angolságával is kívülálló. magával hoz egy pár kreatívot, akik közt van egy nyíltan meleg pár, akiknek ennek megélése nem jelent problémát. További érdekes probléma Pete Campbellé, aki üzletkötő és egy jónevű csalából származik, apósa pedig egy nagy cég tulajdonosa. Az üzletkötők feladata nagyjából abból áll, hogy kísérgessék és jól tartsák az ügyfeleket, és Pete ehhez jó pozícióban van, mert a családja révén sok cég tulajdonosát ismeri. Számára az a kihívás, hogy bebizonyítsa, a családi hátszél nélkül is képes ügyfeleket szerezni. Az is megkérdőjeleződik, hogy ez az ügyfélleitatós része az üzletnek tényleg szakmai teljesítménynek számít-e.
Általában elmondható, hogy mindenhol felbukkannak a társadalom változásainak jelei, de ezeket nyugodtan lehet ignorálni. Csak azokat érdeklik ezek, akiket a társadalom rájuk vonatkozó berendezése valami vágyukban korlátoz. Az öszes szereplők közül Don és Peggy az, akik a legnagyobbat fordítanak az életükön, akik ehhez a legnagyobb társadalmi kihágásokat elkövetik, és ezért talán legérzékenyebbek arra, hogy mi minden lehetőséggel nem élnek a többiek. Ezeket a lépéseket csak hidegvérrel és visszanézés nélkül lehet megtenni, minden más csak szárnypróbálgatás, és ezért a többi szereplőnek az igazi kitörés nem sikerül.
Reklám Fontos meglátni, hogy Don munkáinak legjobb darabjait pont ezzel a szárnypróbálgatós kifelékacsintgatással tudja eladni. Annyira még nem elfogadott a szexualitás, vagy a meztelen női test látványa, hogy csak azzal sikeres lehessen, de a kaland ígérete benne van a reklámokban, a kacér lányokban, a dögös szlogenekben. Don érzi igazán ezt a finom határvonalat. Don egy árnyalattal bátrabb, illetve tárgyilagosabb ebben, mint a munkatársak vagy a megrendelők, és ő noszogatja őket előre. Ki mer mondani olyasmiket, amiket a társadalom még nem akar tudomásul venni: bikinit azért hordunk, hogy mutogassuk magunkat; a nők vágynak drága szőrmebundára, és nem a férfiak szőrmebundás nőkre, szóval miért várnának a nők a férfiakra, hogy bundát vegyenek nekik? stb. A másik vonal, amit Don bele tud vinni a reklámba, az a férfias hatalom. Az egyik reklámban egy acélipari cég számára kisajátítja New York látképét (Brought to you by nem tudommilyen steel).
Az, hogy melyik reklámok mennek, és melyik reklámok nem, sokat elmond a társadalom helyzetéről. Pl a popsicles nevű jégkrém annyira közös élmény az egész társadalomban, hogy szlogennek elég egy sóhaj: I love popsicles. A legutóbbi részben pedig egy sporteseményből kreált reklámot Don, ráérezve arra, hogy Cassius Clay kiütéses győzelme Sonny Liston felett történelmi, és aktuálisan szintén az egész nemzet számára közös élmény. csak úgy, mint a díjnyertes felmosószer reklámja, ami a cowboyfilmek közös élményére apellál. Abban, hogy Don a társadalom nagy része számára közös élményekre építheti a reklámjait, nagy része van a rádiónak, a televíziónak, és a mozinak, ami az egész társadalom számára elérhetővé teszik ugyanazokat az eseményeket. És éppen ezért fontosak a valós történelmi események, mint Malcolm X és Kennedy elnök meggyilkolása, amelyek a sorozat idejére esnek, és közös élményként befolyásolják a szereplőket.
Végül érdemes megemlíteni a közös vágyakat, amelyekre a reklámok építenek a sorozatban és ma is: a tetszeni vágyás, a birtoklás, a valahova tartozás vágya. Arra is kínál jó példát a sorozat, hogy hogyan alakultak át ezek: a negyedik évad egyik részében tesztcsoporton vizsgálják, el lehetne-e adni nőknek egy kozmetikumot úgy, hogy annak használatát egy személyes rituálénak állítják be, amelytől a nő szebbnek érzi magát. Kiderül, hogy az irodában dolgozó nőknek ez kb semmit nem mond, minden ilyesmit azért tesznek, hogy mások szépnek találják őket, és hogy ezáltal férjet találjanak. Azaz a mai Garnier és Loréal szlogenek, mint a “Törődj magaddal”, és a “Mert ön megérdemli” itt nem érvényesek! Ebből a szempontból még Don “Why wait for a man to buy you a fur coat?” szlogene is kicsit korai: a bunda olyasmi, amihez egy nő egy férfin keresztül jut hozzá, csakúgy, mint önnön szépsége érzéséhez.
Self made man (spoileres!) És ha már itt tartunk, self made woman. Don előtt származásából álló nehézségek tornyosulnak; Peggyt az az egyszerű tény akadályozza, hogy nő. Mindketten hatalmas és visszafordíthatatlan lépést tesznek: Don lecseréli személyazonosságát, Peggy pedig feladja titokban kihordott gyermekét. Mindketten magányt is vállalnak titkukban, és mindketten ugyanazzal a Don által megfogalmazott mondattal hagyják maguk mögött a múltat: Ez sosem történt meg. Don és Peggy igazi amerikai hősök emiatt: túllépnek kereteiken, túllépnek a hibáikon és a gyengeségeiken is, és keményen dolgoznak, hogy azok lehessenek, akik lenni szeretnének. Se Don, se Peggy nem tökéletesek, Don iszákos, és bizony érzéketlen, Peggyt pedig még mindig fojtogatják katolikus neveltetésének reflexei, de mindketten képesek zsebrevágni vereségeiket és továbblépni. Ez bizonyosan lelki alkat, se Dont, sem Peggyt nem látjuk sírni párjuk vagy a gyerekeik után, ezek az ő életükhöz nem szükséges kellékek. nem annyira különleges emberek (bár tény, Don keményebb az összes többi férfinál, de hát erre való a sorozathős), de körülményeiknek nem hódolnak be, és áldozatok árán is harcolnak magukárt. Viszont, és ez érdekes, a társadalom felé azért bizonyos látszatnak meg kell felelniük, ezért volt Donnak felesége, és ezért kell Peggynek időnként pasit tartania.
Filozófa Ez egy filozófia blog, tehát illene megvizsgálni, hol van mindebben a filozófa? Legelőször is, ott van annak az érdekes kérdése, hogy hogyan reagál az ember a társadalom változásaira. A hatvanas évek ebből a szempontból igen viharos volt, hirtelen nagyon nagyot fordult a világ. Manapság a középkorúak, a még nem interneten felnőttek és nem facebookon élők érezhetik azt, hogy valami olyasmi történt, amit nem tudnak követni. A hatvanas éveket feszítő társadalmi kérdések, mint a nők szerepe, rasszok keveredése, jobbára a homoszexualitás is, ma már szerencsére túlhaladottak a nyugati társadalmakban, de világ sok részén még folynak ugyanezek a körök. Az egyedülálló nőket körülvevő együttérző mondatok korhatára is felment 10 évvel. A család vs karrier kérdés a nők és a férfiak számára is megmaradt viszont. Annyi nehezítéssel, hogy amilyen mértékben a hatvanas években volt jelen egy apa a családban, az ma látogató nagybácsinak sem menne el. A hatvanas években a(z amerikai) társadalom egyik fele a kényelmes tradicionális mindennapokban élt, a másik fele, illetve a babyboomer generáció pedig a sok szubkultúra egyikében élte ki magát, amelyek végül dominánssá váltak, és kialakították amerikának azt az arcát, amit ma amerikának ismerünk: kaliforniai szörfőzők, new york-i művészek, fekete kosarazók, kocsik és rock and roll, huszonéves milliomosok, stb. Ez az amiről Tom Wolfe mesél a Kandírozott mandarinzselé színű áramvonalban, de ez a sorozatban (egyelőre) nem jelenik meg, noha pár év és felforgatja a sorozat világát is. A hatvanas évek életmódja társadalmi berendezkedése ma már csak a konzervatívabb területeken van jelen, ott is eltűnedezőben (pl ma már háziasszonyok sincsenek, csak “fulltime mom”-ok).
Kérdés tehát: hogyan álljunk az ilyen volumenű változásokhoz? Általában, azt megélhetjük, hogy mások, vagy a következő generáció egészen máshogyan éli az életét; kell-e azzal szembenéznünk, hogy ahogy mi csináljuk, annak érvényessége egy az egyben megkérdőjeleződik, és ha igen, mit teszünk ilyenkor? Mennyire vagyunk figyelmesek magunkra, tudjuk-e, mit akarunk? Mennyire vagyunk tudatában társadalmi kereteinknek, és mennyiben vagyunk hajlandóak feszegetni azt? És persze, nem szabad megspórolni azt a kérdést sem, hogy az irány, amibe a társadalom halad, hoz-e nagyobb boldogságot: Carrey Bradshow vajon boldogabb, teljesebb életet él-e, mint Peggy? (és vonatkozó irodalom ugyanerről: Az órák c. film).
És ha már Carrey Bradshow, muszéj kitérnem egy fontos részletre: ez a divat. Az eddig tárgyalt témákba nem illeszkedik be, de a sorozat egyik meghatározó eleme és magában is igen érdekes eleme a felvonultatott ruhák sora. Természetesen a női szereplők véletlenül sem jelennek meg kétszer ugyanabban a ruhában, és minden öltözékük nagyon gondosan kidolgozott, a jellemükről árulkodó, és egyben fantasztikusan gyönyörű. A sorozat megjelenésével és felfutásával párhuzamosan divatba jött egy csomó szabás és megoldás a hatvanas évekből, divatmagazinok mostanában hivatkoznak a sorozatban látott jelmezekre, és a Banana Republic nevű cég el is indított egy mad menes vonalat.
Értékelések:
reality-check 10: valós, sőt konkrét realitásba vannak beleírva a teljesen korhű karakterek.
intelligencia 7: Ez egy okos sorozat, aminek főszereplői az okos emberek, de nem arról szól a sorozat, amiben okosabbak másoknál, hanem amiben nem.
hangulat 10: A sorozat fő erőssége. amúgyis inkább hangulati, semmint cselekmény szintjén működik.
népművelés 8: Ez nem a nagy erkölcsi kérdések sorozata. Viszont valós referenciákat tartalmaz a való világra, így lehet belőle tanulni a korról. Ha jól tudom, az első évad magyar feliratához valaki még egy kis jegyzetet is készített, amiben a megemlített embereket és márkákat ismerteti.
érdekesség 10: én nem tudok más sorozatról, ami ennyire korhű akar lenni és hatvanas évekbeliről sem tudok.
"művészi" színvonal 9: Jó beállítások, jó színészek, éles dialógusok. Külön nagy jópont a jelmeztervezőnek.
A Cheerst azért kezdtem el nézni, mert a Fraiser ennek a spinoffja. Első ránézésre nem annyira nagyon érdekes sorozat: egy bostoni kocsmában játszódik, ami gyakorlatilag a legtutibb, legegyszerűbb scenario egy sorozathoz. Nagyon kényelmes, hiszen a kocsmában jöhetnek-mehetnek az emberek, bárki betévedhet és viszonylag szabadon lehet fonni a történet fonalát. Sok alkalmi vendég van, aki akkor tűnik fel, amikor szükség van rá, és nem hiányoljuk őket, amikor nem. Bárki bármit szóba hozhat, és elég sok dolgot le lehet vinni a kocsmába. Bár, amikor Coach levitte a baseball gyerekcsapatot a kocsmába, az egy kicsit furcsa volt.
A reality check tehát egy bizonyos alapszinten jól néz ki. Hogy egy kocsma tényleg így funkcionálna, az mondjuk kétséges. A show dalának "témamondata" az, hogy "where everybody knows your name". Nos ez elég jól illusztrálja, amit mondani akarok. Olyan kocsma azért kevés van, ahol a legtöbb visszatérő vendég nevét ismernék. Én például Ouluban rendszeresen jártam a Milouba, vagy Budán az Ezcelsorba, de egyik helyen sem ismerték a nevem. Van sok kocsma, ahol a vendégekről fotók vannak, és az embernek az lehet a felületes benyomása, hogy ismerik egymást. Nos, nem annyira szokták.
És végül is az sem annyira jellemző, hogy az emberek kipakolnának a bartendernek. Filmekben előfordul, de inkább csak nagy szerelmi csalódásban végképp elkeseredett embereknél. Ennek ellenére idáig is rendben van a reality check, hiszen azt el kell fogadni, hogy egy sitcom nem szólhat teljesen a valóságról, úgy, ahogy van. Azt ugye valóságshownak nevezik, de még ugye azok is manipuláltak. Szóval talán inkább a webcam az, ami az unalmas valóságot mutatja, nem is nézi senki, és kocsmában annyira nincs is. Most próbáltam keresni, hát nem találtam ténylegesen működőt. Találtam viszont egy írást, ami erről a kérdésről szól.
Azzal kezdtem, hogy a sitcom nem ígérkezik nagyon érdekesnek. Az nyilvánvaló, hogy meg lehet szeretni. Shelley Long például igen aranyos egy csomó helyzetben. Egy idő után pedig bemelegedik a sorozat, és sokszor viszonylag érdekes problémákat járnak körül. Talán nem is annyira óriási problémákat, de legalább a klasszikus, tanmesékhez illően van tanulságuk az epizódoknak.
A fő kérdés, fő érdekesség természetesen ebben a sitcomban is az, hogy vajon Sam és Diane összejön-e, majd pedig, hogy hogy lesznek egymással. Mindjárt az első epizódok egyikében definiálódik az alap-probléma: Diane okos, Sam pedig nem. Ez a különbség fordított irányban gyakori, és a nő szépsége szokta kompenzálni az intellektuális hátrányát. Egy ilyen kapcsolatban is felmerül az, hogy vajon mennyire tartalmas, mennyire tartós, és egyáltalán, micsoda dolog ez.
Itt viszont fordított a helyzet. Valóban Diane az okosabb, bár az, hogy Kierkegaardot olvas, és rajong érte, mindjárt be is határolja :), de a környezethez képest kétség kívül okos. Sam szellemi hátránya időnként annyira el van túlozva, hogy annál már csak Coach butasága feltűnőbb, nála ez viszont jobb és kínosabb állandó poénok forrása.
Egy kis kitérő: Coachhoz kapcsolódik az a rész, ahol érdekes módon egy teljesen valódi filozófiai kérdést vetnek fel: "vajon ha egy erdőben eldől egy fa, és senki nincs ott, akkor zajt csap-e". A kérdés az általánosítás és az ellenőrizhetőség kérdéseit veti fel. Coach válasza, hogy ha senki nincs ott, akkor honnan tudjuk, hogy eldőlt a fa? Nos, ez a butának szánt válasz valójában magában rejt egy frappáns válaszadási irányt. Ugyanis tényleg, honnan? A válasz a sorozatban is az, hogy közvetett módokon. Például odamegyünk utána, és látjuk az eldőlt fát, és következtetünk, hogy eldőlt. Igen ám, de ez egy általánosítást, egy "természettörvényt" tartalmaz: "a fák általában függőlegesen nőnek, és ha vízszintesen fekszenek, akkor valamiért eldőltek". Ha viszont ilyeneket elfogadunk, akkor semmi gond nem lehet annak az elfogadásával, hogy "és a fák kidőlése bizony hangos zajt szokott csapni". Ew egy ugyanolyan általánosítással nyert "természettörvény". No de ez csak egy kis epizód. A főbb kérdések nem Coach-csal kapcsolatosak.
Diane esetében az első kérdés, hogy egyáltalán miért is maradna felszolgáló a kocsmában. Az egyik epizódban el is megy munkát keresni, illusztrálják azt, hogy tulajdonképpen neki egy szerkesztőségben sokkal inkább akadna illő munka. Végül azzal mentik meg a helyzetet, hogy a munkaadót nyomulós szexistának ábrázolják. Ez persze valójában nem válaszolja meg a kérdést, hogy Diane hosszabb távon miért ne menne el egy olyan állásba, ami illik hozzá.
Természetesen az, hogy Diane beleszeretne egy buta és ronda férfiba, már totál irreális volna. Szerencsére Sam jól néz ki. Ha tehát feltesszük, hogy ezek ketten össze vannak zárva a kocsmában, akkor elég nyilvánvaló, hogy csak ők ketten méltóak egymáshoz. Például illusztrálja a sorozat azt, hogy Carla esélytelen Samhez. Diane-hoz pedig hát tényleg, hogy is illene bárki onnan. Tulajdonképpen ezért is teljesen irreális az, hogy Diane ne meneküljön el abból a kocsmából.
Nos, tehát van egy okos, művelt, értelmiségi beállítottságú nő, és egy sportos, jóképű férfi, korábban baseballozott, és a kocsma tulaja. Ezekkel tűnik ki a személyzethez képest. Elképzelhető-e, hogy Diane beleszeressen? Aligha. Az, hogy tetsszen neki, és egy rövid távú kapcsolat alakuljon ki, az igen. De igazából már mielőtt összejönnek, többször igen erőteljesen illusztrálják, hogy Diane mennyire más életmódot folytat, mennyi gondja van Sam életmódjával, mekkora az ellentét. Az ellentétek pedig ugye néha vonzzák egymást, de biztosan nem tartós kapcsolat alapjai. Tulajdonképpen az érdeklődésükben, az élethez való hozzáállásukban szinte semmi közös nincs.
Ahogy munkahelyben is van jobb alternatíva, úgy férfiban is van. Summer, az a férfi, akivel Diane érkezik, művelt, de nem igazán szerethető. Viszont az egyik részben feltűnik Sam bátyja, aki tényleg felül múlja Samet, és Diane el is mehetne vele, de akkor már nem megy. Akkor már igazából látszódik, hogy Sam érdekli csak. Ugyanez a helyzet, amikor Summer visszatér, bár akkor már Diane és Sam együtt vannak. Ez az epizód azt az igenis jogos problémát veti fel, hogy Diane szégyelli Samet. És erre kivételesen nem is ad választ.
Egyetlen olyan mozzanat van, ami miatt a dolog hihetőbb, és ez az, amin érdemes is elgondolkodni. Vegyünk észre egy apróságot, amit a sorozatban többször előhoznak, de érdemes tudatosítani. Sam alkoholista volt, és elérte, hogy egyáltalán nem iszik. Ez jelez valamit. Ha ehhez hozzávesszük a sportolói múltat, akkor ebből az kerekedik ki, hogy erős akaratereje van, és talán ambiciózus, teljesítményorientált, fejlődésre képes. Egyébként helyenként még szellemes is, főleg amikor már flörtölnek egymással. Ott a cicázáshoz kell Samtől is némi intelligencia.
Valójában egy baseball játékosnál ez nem lenne jellemző, de Sam esetében egy érdekes jelenséggel találkozunk. Kezdődik ez azzal, hogy egyre inkább érdekelni kezdi az, hogy Diane mihez mit szól. Normálisan egy ilyen ember nem törődne Diane véleményével, hiszen az a fajta életszemlélet neki teljesen idegen, és hülyeség. De Sam valahogy elkezdi becsülni Diane gondolkodásmódját. Később pedig kifejezetten arról tesz tanúbizonyságot, hogy akar tanulni. Például elolvassa a "Háború és Békét". Ez a momentum Diane számára is nagyon pontosan jelzi azt, hogy Sam mire hajlandó érte, mire képes, és mi várható tőle. És a nézőnek is.
Mégis. a férfiak általában ambiciózusabbak, büszkébbek, mint a nők. Ezt sokkal határozottabban állíthatom, mint azt, hogy okosabbak lennének. Nyers intelligenciában az IQ tesztek szerint nincs különösebb különbség, inkább ambícióban. És ez az, amitől az egyik irányban a helyzet gyakoribb, mint a másik. A férfiak általában nem tudnak olyan szerényen viselkedni, mint amit itt Samnél látunk. Még Sam esetében is előjön azért a büszkesége, igazából azon lehet csodálkozni, hogy miért is nem robbantja szét a helyzetet. Különösen, hogy sok nőt megkapott az életében, és megkaphat bármikor. szép, csinos, dögös nőket.
Így pedig a dolog annyira nem tűnik értelmetlennek. Ha már elfogadjuk, hogy Sam és Diane együtt vannak, akkor ezen belül ez a legjobb, ami történhet: Sam nagyon sokat alakul, sokat "vesz le" Diane-től. Egy okos ember, ha nem magához intelligens társsal jön össze, akkor ezt várhatja el talán. Ez az egyetlen mód, ahogy egy ilyen kapcsolat talán mégis működhet. Ez pedig Sam részéről a bölcsesség csíráját rejti magában. Mert ha már úgy alakult, hogy nem egy akkora észlény, legalább ezt elfogadja, és megpróbál mégis a legtöbbet kihozni a helyzettől. Sokszor enged, és a saját viszonylagos butaságával nem akarja ráerőltetni a véleményét Dianere, hanem hagyja, hogy legtöbbször ő vezéreljen. Úgy, hogy hagyja, őgy ez annyira nem is feltűnő.
Mindez egy olyan bölcsességet kívánna, ami alapján Sam tulajdonképpen okos, csak műveletlen. Sam látja, hogy műveletlen, hogy tanulhatna, hogy az eddigi élete miatt nem tud eleget, de ezt be akarja pótolni. Kevéssé hihető, hogy miért volna valakiben ilyen ambíció, és hogyan lehetne ekkora rálátásra a dolgokra, ha pont, hogy műveletlen.
Nem tudom mit akart a sitcom rója ezzel a történettel. Lehet, hogy csak kényszerből alakult így a dolog, mert a viszonylag unalmas kocsmába be kellett dobni egy nőt, aki "beragyogja" azt, és nem züllik alkoholista emberek bugyuta találkozóhelyének bemutatásává a dolog. Lehet, hogy az írónak volt valamilyen személyes oka erre, valamilyen személyes élettapasztalat. Azt sem tudom, hogy ez mennyire működik ténylegesen. Sok okos férfinak nyilvánvalóan volt olyan felesége, aki nem volt egy szinten intelligenciában vele. Nyilván sok sikeresebb házasság titka az, hogy a feleség elfogadó, olyasmi, mint itt Sam. És nyilván a férfinek is el kell fogadnia viszonzásképpen, hogy akkor ez van. Hogy mennyiszer sikerül ez tényleg gyümölcsözően, mennyire sikerül hosszú távon ezt megoldani, nem tudom. Az, hogy a színfalak mögött mi van, a legtöbb esetben nem látható.
reality-check 10: Azoktól a dolgoktól eltekintve, amik szükségesek a sorozatban,
intelligencia 7: Ez nem a szereplők átlaga, hanem Diane szintjét veszem alapul. Kb ez az, amivel a néző azonosul, ahonnan nézzük a történeteket.
hangulat 7: Vannak zavaró szereplők, akik azért lehúzzák.
népművelés 8: A kérdések nem annyira nagyok, de elég rendesen megoldódnak.
érdekesség 7: Nem igazán egzotikus.
"művészi" színvonal 7: Lehet némi kihívás ezeknek az alakoknak a megjátszásában, de azért...
A weeds magyar címe - megáll az ember esze - "Nancy ül a fűben". OK, hogy van benne egy szóvicc, de az embernek naponta eszébe jut vagy három szóvicc, abból nem mindegyiket kell tényleg elsütni. Bár a sorozat viszonylag töketlen, de azért nem "dumb és dumber".
Ezzel el is jutottunk a sitcom fő gyengeségéhez. Az egy érdekes dolog, hogy egy "sárkányfűárus" életébe kapunk bepillantást. Nem vagyok ott abban, hogy ez mennyire hiteles, de az biztos, hogy bizonyos meggondolni való dolgokat felhoz a sorozat. Ha valakinek esetleg halvány lila dunsztja nem volna arról, hogy mi baj lehet abból, ha egy anya drogterjesztéssel foglalkozik, akkor itt megtudhatja. Onnantól, hogy a családja biztonságát fenyegeti, azon keresztül, hogy bármikor letartóztathatják, olyan problémákig, minthogy egyik szállí1tmányról a másikig él. Éppen csak az nem volt eddig kihangsúlyozva, hogy Nancy nagy valószínűséggel maga is függővé válik. Ez megjelenik az első évadban is, de nem a főszereplővel, így nem annyira hangsúlyos.
Az egyik mélyebb, nem annyira triviális probléma, hogy Nancy hazudni kényszerül a gyermekeinek, és ez törést okoz náluk. Nem a drogárulás, mert hát ők azt nem tudják felmérni, hanem a hazugság maga. Így kerülhet például sor arra, hogy amikor Silust a rendőr extasyval hozza haza, akkor az anyja kioktatását simán vissza tudja verni azzal, hogy de hiszen drogárus.
Nancy pedig nem tud erre replikázni. Részben azért nem, mert ez ténylegesen egy olyan probléma, ahol Nancy saját hibájából nincs igazán erkölcsi magaslaton. Való igaz, hogy a drogozásról az nem tud olyan hitelesen kioktatni, aki maga is drogárus. Ha a drogozás elfogadhatatlan, és a sorozatban sokszor megpendül ez egy olyan változatban, hogy felnőtteké még hagyján, de a fiatalok, az már tényleg durva, akkor Nancy mások drogozásához hozzájárul, másokat a kísértésbe visz, és ezek között vannak fiatalok is.
Másrészt persze Nancy butaságán is múlik a dolog. Ugyanis bármelyik értelmes ember, ha már az ő helyzetébe került, és ha még nem tudott kimászni belőle, akkor is azt válaszolhatná a fiának, hogy (i) "az, hogy én hibáztam, nem jelenti, hogy teneked is elfogadható". Elvben Nancy a saját tapasztalatából el tudná magyarázni, hogy miért nem jó ez. Őszintén kellene beszélni a fiával. Van, amikor valaki, aki hibázik, de őszintén elismeri, mégis némi hitelességgel lehet erkölcscsősz.
(ii) Nancy rámutathatna arra, hogy ő azért ellátja a családját, ezért csinálja. De Silusnak semmi kényszere nincs arra, hogy extasyt szedjen. Emellett persze Nancynak el kell számolnia azzal, hogy hiba volt ez a foglalkozás, és hogy hogy mászik ki ebből. A kapcsolatrendszerét, a péksütemény-üzletét felhasználhatná, igazából nagyon könnyen adódna az, hogy váltson.
Egyébként Nancy karaktere, Mary-Louise Parker, sokszor egészen elragadó. Van egy zavarodott nő, aki nem túl értelmes. Egyébként még így is relatíve értelmesnek tűnik például az öccséhez képest. Szóval van ez a nő, és sokféle helyzetben nem tudja egészen pontosan, mit tegyen, nagyon zavarodottan, de viszonylag édesen tud nézni. Sokszor csak mosolyogni és zavartan nevetni tud. Pontosan úgy, ahogy emberek kínjukban nevetnek.
Jöhetnénk arra a következtetésre, hogy lám-lám a fű elhülyít. A sorozatban tényleg hihetetlenül buta emberek, iszonyat butaságokat csinálnak. Nincs szinte egyetlen értelmes alak sem. De azt gondolom, hogy inkább arról van szó, hogy ők ilyenek. És a füvezés az csak egy kísérő jelenség, ami legfeljebb kis mértékben képes tovább butítani őket.
A sitcom introja valami olyasmiről szól, hogy vannak ezek az egyforma hivatalnokok, üzletemberek, ügyvédek és egyebek, akik mind egyformák. az ember akkor ezek után elgondolkodik, hogy és akkor mi van? Bezzeg ezek a füvesek ezek nem egyformák? Hát nem tudom. Az persze igaz, hogy tévé sorozatnak a szürke hivatalnokok nem lennének érdekesek. Még az is igaz, hogy ezek az emberek a való életben is érdekesebbek lennének. Egy ici-picit. De végül is boldogabbak nem.
Az az ügynök ugyanis, aki éli mindennapi, unalmas, rendezett napjait, mégiscsak elér valamit, mégiscsak büszke lehet valamire, és ez a boldogságban legalább annyit számít, mint a változatosság, sőt, többet.
Vegyünk egy konkrét példát a sorozat tulajdonképpen legszeleburdibb, léhűtő szereplőjével, Andyvel. Az első éved hatodik epizódjában elcsábít egy nőt egy hazug, szánalmas szöveggel, ami sajnálatra és épít. Andy nem éppen a férfiasságával győz, és nem tetszeleghet valami büszke szerepben. A nőt megkapta. Vélhetően egyszer. Több nem is reális, igazából talán még ez sem. Mindenesetre ha meg is kapta a nőt, nem lehetne sokkal elégedettebb, boldogabb akár egy fele olyan szép nővel, de valamilyen tartalmasabb kapcsolattal?
Az továbbá meg mítosz, hogy valakinek ilyen őrültnek, hülyének, füvesnek kell lennie, hogy valami érdekesség költözzön egyébként unalmas életébe. Van azért mód arra, hogy az ember érdekes és értelmes életet éljen, hogy rendezett de változatos legyen, hogy különféle dolgokat csináljon, de el is érjen valamit.
Igen, ez elterjedt nézet, és sajnos nagy butaság, hogy az élet csak akkor érdekes, ha nem tökéletes, ha van benne irracionális, ha van benne valami őrület. Marhaság. Először is fontos megkülönböztetni, hogy a döntések egy aspektusa olyan, ami racionalitás kérdése, egy másik része pedig nem. A szubjektív dolgok nem racionálisak, és így nem is lehetnek irracionálisak. Abban, hogy valaki a málnát szereti, és nem az epret, semmi irracionális nincs, ahogy fordítva sem. Abban, hogy epret eszik, pedig nem szereti, abban már van, hacsak nincs rá valami jó oka. Itt kezdődik a racionalitás kérdése.
A lényeg, hogy a lazaság, spontaneitás, változatosság összeegyeztethető a racionalitással, ugyanis a racionalitás nem határolja be ezeket, csak bizonyos mértékig, a racionalitás mértékéig. Bőven van ezen belül szabadsági fok.
És az igazán érdekes csavar az, hogy sokszor előfordul, hogy egy irracionális emberben irracionális falakkal, vagy gátlásokkal rendelkezik, és pont a racionalitás tudná áttörni ezeket.
Ha a Weeds-et nézzük, akkor bizonyos szintről tekintve, egyértelmű, hogy van ennél sokkal racionálisabb és érdekesebb élet. Azt gondolom, hogy ha nem nézzük a kimagaslóan racionális embereket, csak egy kicsit értelmesebbeket, akkor egy kutató, egy újságíró, egy sportoló, egy zenész, egy idegenvezető élete is érdekesebb a bemutatott életeknél.
reality-check 9: Az egyetlen igazán pozitív pontszám. Nem tudom igazán megítélni, de gyanítom, hogy ez a fűrárus dolog nem egészen pontosan így működik. Emiatt fenntartok egy pont levonást.
intelligencia 3: Hát ja.
hangulat 6: Ezt sokminden lehúzza.
népművelés 6: Lennének itt kérdések, csak megoldások nincsenek. Nem is gondolom, hogy az a néző, akinek ezekre a kérdést választ kéne találni, képes a sorozat segítségével választ találni.
érdekesség 6: Érdekes lehetne, csak hát a többi lehúzza.
"művészi" színvonal 7: Lehet némi kihívás ezeknek az alakoknak a megjátszásában, de azért...
humor 5: Van benne egy pár blődség, de igazából nem ez a sorozat célja. Talán nem is akar annyira humoros lenni.
A Dhrama & Greg címe magyarul is ez, ehhez sokat hozzáfűzni nem tudok. Kezdjük ezt a sorozatot az elején, amiben az az érdekes, hogy csak most, ezen bejegyzés írásához néztem meg, korábban nem láttam, bár természetesen a pilot lényege adódik a szituációból, és nem olyan nagy meglepetés a tartalma. A meglepetés számomra az volt, hogy egy mennyire megkapó, gyakorlatilag klasszikusnak mondható történetet mond el.
Van ugyanis ebben a pilotban egy pár olyan megragadó séma, és ennek olyan gyönyörű kidolgozása, mint amilyen például Shakespeare Rómeó és Júliája. Természetesen arról van szó, hogy van-e szerelem első látásra, illetve van-e lélektárs. Dharma hippi-buddhista hátteréből adódóan a lélektárs fonala kifejezetten erős, de egy szkeptikus-materialista nézőpontból azért erősen alá van támasztva azzal, hogy bemutatják Dharma és Greg egy mélyen rögzült gyerekkori találkozását, így egyfajta magyarázatot nyer racionalisták számára is. Nem tűnik túl reálisnak, de teljesen lehetetlennek sem, hogy a két fiatal, amikor pont ugyanott pont ugyanolyan módon ismét összefut, és pont ugyanazok az események játszódnak le, akkor felelevenít bennük valamit, és egy erős kötődést éreznek.
Ezután a szerelem első látásra hihetőbbnek tűnik. Végülis el tudjuk képzelni, hogy fiatalok, ilyenfajta közös élmények hatására tényleg egymásba esnek, különösen, ha a férfi elég jóképű, a nő elég csinos. Las Vegas és Reno országában pedig az sem tűnik lehetetlennek, hogy kapásból megházasodjanak. Ez amerikai szinten nem egy teljesen szokatlan dolog. Bár persze, ezek a házasságok kudarccal szoktak végződni, mi más is lehetne belőlük.
Van még itt egy gondolat, ami nekem erről eszembe jut. Volt olyan barátnőm, akivel amikor az indiai klasszikus házasságokról beszéltünk, akkor azt mondta, hogy nem olyan szörnyű az. Végülis fel lehet úgy fogni, hogy ha egyszer egybe kelnek, akkor meg lehet találni azt az utat, ahogy együtt tud élni a pár. Kompromisszumok, megértés, alkalmazkodás útján. Bármely házasságban, kapcsolatban ennek úgyis nagyon jelentős szerepe van, akkor meg miért ne. Ha megnézzük Dharma és Greg szüleinek házasságát ott sem kevés kompromisszumot látunk. Nagyon sok házasság köttetik úgy, hogy igazából a két félben nincs sok közös.
És mégis, a józan ész azt mondja, hogy azért az elég nagy kockázat, hogy csak úgy akárkivel ebbe belevágjon az ember. A társas kapcsolatokról való gondolkodás azt mondatja velünk, hogy azért mégiscsak cél volna az, hogy különféle lehetséges partnerek közül azt válasszuk ki, aki a viszonylag kompatibilis. Ezt természetesen senki nem afféle tervgazdálkodásos módon teszi, de a másik véglet, azaz a gyakorlatilag véletlen választás, vagy a szülők döntése hajmeresztő túlzásnak tűnik. Van erről egy jó könyv: Conditions of Love a címe, egy bizonyos Armstrong nevű ausztrál filozófus írta. Nagyon tetszik, ahogy árnyaltan, mélyen, érvelve kifejti, hogy a társkapcsolatokban miért a kompatibilitás a lényeg, és a kompromisszumok és kihívások milyen egyensúlyi rendszere szükséges még a jó kapcsolathoz. De térjünk vissza a sorozathoz!
A szituáció tehát eme magyarázat után is erősen reality check erroros, de végülis a szitkom alapkoncepciójához elvezet, és nehéz is volna máshogy elképzelni, hogy hogy alakulhatna ez ki. Alapjában véve Greg a racionális, visszafogott, konzervatív embert jeleníti meg, Dharma pedig egy végletekig közvetlen, laza, liberális nőt. A sorozat poénjainak nagy része e kettő ellentétén alapszik, és tulajdonképpen ezen két ellentét összecsapását, és összecsiszolódását modellezi, mutatja be.
A sitcomot nem érdemes többnek értelmezni, mint ilyen ellentétek szélsőséges modellezésének. Gyakorlatilag szinte lehetetlen, hogy Dharmát a valós életben érdekelné Greg, az meg aztán pláne, hogy ez a kapcsolat így fennmaradjon. A két szereplő közötti ellentét a sorozatban csak azért nem feszíti szét a kapcsolatot, mert egy jó adag humorral fedik el, zárják le, oldják fel. Ám amit a tévében egy nevetéssel fel lehet oldani, az a valóságban nincs ennyivel elintézve. A következő epizódban lévő vita például valójában válással végződne.
Hasonlóan a következő is:
A másik dolog, hogy az ellentétek feloldásához hozzájárul mind Dharma, mind Greg részéről egy jókora belátás. Sok veszekedés után mennek oda a másikhoz, hogy elismerjék, hibáztak. És ami még érdekesebb, hogy sokszor ez kölcsönös. Kevés ember képes erre. Arra is, hogy elismerje, hibázik, és arra meg pláne, hogy amikor a feszültséget a másik feloldja azzal, hogy elismeri, hibázik, akkor becsületesen maga is elismerje a hibát. Hiszen ebben a helyzetben könnyedén el lehet vinni a balhét egy győzelemmel. Rövid távon.
Ez a fajta bölcsesség pedig a legtöbb embernél irreális. De igazából irreális Dharma esetében is, aki nem lehet ilyen bölcs, ugyanis máskor akkora butaságokat követ el.
Az átlagos ember inkább Greghez áll közelebb, ám emiatt éppen hogy Dharma szerepe tűnik érdekesebbnek számára, hiszen messze extravagánsabb. Az ellentétek vonzásának jegyében bizonyára sokakat ő fog meg a sorozatból. Nyilvánvalóan sugárzik a sorozatban, és inkább körülötte forog az élet. De, mint ahogy már arra utaltam, az ellentétek vonzása egy elég felületes effektus.
Ezzel szemben valójában a rendező (Chucn Lorre) bravúrja, hogy egyáltalán Gregnek is sikerül valami szerepet adni, ez azáltal lehetséges, hogy azért egy elég erős karaktert, erkölcsi tartással bíró, rokonszenves embert jelenítenek meg, aki, mint mondtam, elég jóképű is.
Egy bizonyos felületességgel azt gondolhatnánk, hogy itt a tökéletes pár kapcsolatáról van szó. Van pár epizód, amelyben ez így is van. Az embernek sokáig kell néznie, mire rájön, hogy a rendező bizony mindkét szereplőben megtalálta a bírálni valót.
Gregben a hiba külső eredetű. A bűn sokkal inkább sújtja a családját, különösen az anyját. Greg egy gazdag, konzervatív családban nőtt fel, amely családból elég jelentős pszichés packot kapott örökségbe nevelése során. Anyja, Kitty egy unalmas, hatalmaskodó, életével mit kezdeni nem tudó, "controlfreak". Greg ebből a családból képmutatás, szorongás, hazugságok, trükkök, játszmázások, lelki terrorok terhét hozza magával. Egy értelmes, sikeres férfiról van tehát szó, akinek hibája az, hogy gátlásos.
A kritika éle nem annyira Gregen van, hanem leginkább Kittyn. A Chuck Lorre nyilvánvalóan személyes tapasztalatokat írt bele a sorozatba (mint annyi másik sitcomjába), és Greggel azonosul, rajta ezért nem csattan olyan élesen az ostor, ő azért nem valami gonoszként van bemutatva, hanem inkább egy kis részben vesztes emberként. Terhe viszonylag enyhe, szenved ettől, és a szorongás részét magával is hozza, de szabadulni akar ettől, és rendes. Éppen csak nem tud laza lenni.
Ez az, ami miatt Dharmára szüksége van. Dharma kiegészíti, színt ad az életének, érdekessé, izgalmassá teszi. Ez az, amivel Dharma megmenti Greget (Lehet, hogy végül is ez valahol Chuck Lorre álma). Van egy epizód, amiben ez a kérdés a fő vita tárgya, és a végén kölcsönösen belátják, hogy megmentették egymást.
No de mi Dharma hibája? Első ránézésre ez nem tűnik fel. Dharma egy buddhista-hippi családból származik, aki lazaságával Greget megmentette. Dharma apja, Larry egy abszolút szórakozottan bugyuta emberként van bemutatva, de ennek káros hatásait nem feltétlenül látjuk elsőre. Dharma nem tűnik butának sem, és olyannak sem, akinek valami baja van.
Azt látjuk, hogy Dharma életmódja nem az, ami Gregé, de Greg mindent elfogad, mindenben alkalmazkodik. Látszólag Dharma cool, nyerő. Például a lakás Dharma ízlése szerint van berendezve. Van egy epizód, amelyben ez megkérdőjeleződik, de Greg visszatér ahhoz, hogy teljesen elfogadja Dharmát.
Úgy tűnik tehát, mintha a rendező kritikai éle a szülőkön csattanna. Mintha sikerülne bemutatni azt, hogy két hülye család gyermekei lehetnek boldogok. Sőt, mintha Dharma eleve problémamentes lenne. Végül az is hihetőnek tűnik, hogy a két stílus, Dharma és Greg szintézise lehetséges.
Nem tudom, hogy a rendező szándéka szerint van-e, de ha jobban belegondolunk, Dharma azért részben "gázos". És nem azért, mert laza, és kiakaszt egy csomó embert. Nem azért, mert nem Greg stílusa szerint él. Ha nem vagyunk konzervatívak, akkor el kell ismernünk, hogy Dharma élhet ahogy akar, ha boldog. Ha neki nem annyira fontos a pénz, hát rendben.
Két pont van, ahol Dharmát jogosan lehet kritizálni. Az első, hogy ha jól meggondoljuk, nem ért el semmit. Lehet, hogy Greg szorongásos, hogy nem elég laza, hogy ha egyedül lenne, sokkal unalmasabb lenne az élete. De elérni elért valamit. Van is egy pár epizód, ahol Greg lemond az ügyvédi karrierjéről, és itt látjuk, hogy mit tud Dharma: igencsak bizonytalan állásokból próbál pénzt szerezni.
Nem hiszem el, hogy egy nő igazából boldog lehet azzal, hogy a férje tartja el, és ő semmit nem csinál. Igazából a gyereket nevelő, háztartást vezető nőben sem hiszek. Nem azért, mert nem ismerem el a munkája értékét fáradtság és fontosság szempontjából. Azt nem hiszem el, hogy ez hosszú távon tényleg kielégítő kihívás.
Dharma egyik problémája tehát a való életben az volna, hogy nem lehetne ennyire egyenértékű párja férjének. Mert a végzettség, a beosztás, a munkabeli kihívás bizony számít. És a kereset is. Persze nem kell minden nőnek tök sokat keresnie. Lehetnek olyan megbecsült foglalkozások is, ahol a pénz nem sok (Magyarországon például a tanári állás), de önbecsülésre okot ad.
A másik probléma, hogy Dharma időnként bizony boldogtalanságot okoz magának, és tökéletesen a saját butaságából, sokszor bizony a hippi-buddhista butaságából. Az epizódok során látszik, hogy például a Dharma által vezetett holisztikus iskola looserekből áll, ezzel Dharma maga is kissé looser lesz. Például van egy baseballos epizód, és nem igaz, hogy valaki elégedett és boldog lehet ilyen fokú looserség mellett. Ha valaki ennyire nem tud valamit, akkor inkább ne csinálja!
Máskor pedig tényleg boldogtalanságot okoz magának a saját hülyeségéből adódóan. Ez tényleg elég durva butaságot mutat, és az önismeret hiányát. A buddhistákat sokan gondolják olyanoknak, akik jól ismerik magukat, és jól boldogulnak, bölcsek magukkal és másokkal, és boldogok. Valójában az én tapasztalatom is az, hogy sokszor pontosan az önbizalom hiánya, az önismeret hiánya, és boldogtalanságot fednek el buddhizmussal. Ennek extrém példája Marcie.
Egy epizódban például, amikor Abby gyereket vár, akkor Dharma megsértődik azon, hogy a szülei nem a hippi lazaságban nevelik fel, mint őt. Utána azon, hogy erről a hippi életmódról kiderül, hogy fiatalos meggondolatlanság és kényszer volt. Értelmes ember elfogadná, hogy a valóság valahol a kettő között van: bizonyos lazaság és természetesség jó a gyereknevelésben, és ha egyszer a szülők szegények, akkor lehetnek kényszermegoldások. És még ha a szülők hibásan is nevelték, az nem Dharma saját hibája. Az, hogy Dharma ezt magára veszi, holott nem szenvedett tőle akkor, bugyuta problémázgatás. Dharma valójában itt azt nem tudja elviselni, hogy a szülők tökéletességének hitét veszti el. Ez pedig azért egy elég alap dolog a pszichológiában.
Ezután pedig Dharma megsértődik az anyjára. Utána, amikor a születendő gyerekkel gond van, Dharma magára veszi a dolgot. Hát mi ez, ha nem a legbugyutább önostorozás? az egész odáig megy, hogy Dharma a kórházi imahelyre megy, és persze fogalma sincs, hogy kihez imádkozzon, mert hát kissé sajátságos a hite, illetve határozatlan, a végén egy indiánnal beszélget, amiből sok bölcsesség nem jön ki.
Egy kicsit ártatlanabb dolog, amikor Dharma megtalálja Greg egy titkos ládáját, és ez neki óriási problémát okoz. Tudja, hogy bíznia kell férjében, ez a saját elve, de közben megeszi a kíváncsiság. Itt van egy meditáló, buddhista lány, aki fene nagy buddhizmusában a kíváncsiságát sem képes kontrollálni. Greg pedig közben úgy játszik vele, ahogy akar. Sőt, az a helyzet, hogy Greg itt annyival bölcsebbnek mutatkozik, hogy nem is játszik vele. Egyszerűen semmit nem csinál, Dharmát saját butasága viszi be a "dzsungelbe". Végül nemtelen trükkökhöz folyamodik, például saját titkos dobozt készít, ami Greget abszolút nem zavarja. Itt tehát Greg jóval bölcsebbnek mutatkozik, Dharma pedig nagyon gyerekesen butának.
Mondhatná valaki, hogy itt csak be akartak mutatni egy problémát, ilyenkor a rendezők mindig kénytelenek lehülyíteni a szereplőt. De szerintem ez speciel a valóságban is így van. Én még nem láttam olyan buddhistát, aki tényleg bölcs lett volna abban az értelemben, hogy ne okozott volna magának problémákat.
Zárjuk ezt a bejegyzést a címbeli kérdéssel. Lehet-e valaki egyszerre racionális és liberális? A válasz nyilván az, hogy igen. Erre a sorozat ad is némi útmutatást. Bár konkrétan a racionalitás és lazaság szintézise leginkább a párban valósul meg, azaz ketten együtt ilyenek, de egy személyben is lehetséges.
Ha a realitásokat nézzük, akkor könnyebbnek látszik Gregnek megtanulni lazának lenni, mint Dharmának megtanulni gondolkodni. Ez utóbbi keményebb tréning. Én azt gondolom, hogy Greg van annyira okos, hogy családi örökség ide vagy oda, ki tud ebből mászni. Ezügyben Dharma nagy segítség, de őnélküle is menne. Ha pedig egy még okosabb embert képzelünk el, még inkább. Bár nyilván Dharma is vesz le valamit Gregről, de nehezebbnek tűnik az, hogy valaki az intelligenciáját tornázza fel, ha ez nem sikerült fiatal korában. Ezt is lehet, de ehhez sokkal, sokkal nagyobb elhatározás kell, amely elhatározás igazából Dharmában nem is jelenik meg.
Befejezésül egy kis csemege. Az egyik epizódban Pete "barátnőjeként" szerepel egy magyar lány, Magda, aki az eredeti angolban magyarul beszél. Egyébként erre épül az egész szituáció komikuma. Egyike azon ritka alkalmaknak, amikor csak mi, magyarok tudjuk tökéletesen értékelni egy amerikai sorozat epizódját.
reality-check 8: az alapszituáció nem reális, és az sem, hogy ezz a valóságban nem működne hosszú távon sem. Larry irreálisan hülye.
intelligencia 8: Nem ez a fő szempont, de Greg elég okos és Dharma sem éppen "szőke"
hangulat 9: a hangulat jó, és fontos, kivétel a Montgomery család néha
népművelés 10: fontos, és nem triviális kérdésekről szól, a megoldás szinte mindig helyes
érdekesség 9: Ez adódik az összes többiből.
"művészi" színvonal 7: Nincsenek nagy szerepek.
humor 9: Nem rossz. Kifejezetten érdekes szituációs poénok és karakterek vannak benne.
Az ALF magyarul is ALF, ez rendben van. Pedig betűszó, és lehetett volna erőlködni, hogy aszongya: "Földönkívüli Élő Lény (FÉL)":) Mint alienes sitcom, a reality-check error itt is befigyel. A sorozatírók - úgy látszik - nem tudnak reális sci-fit írni. A pilot epizód ilyen szempontból kifejezetten gyenge, bár muris. A legviccesebb részek egyébként azok, amikor ALF énekel. Erről sok videó van.
Az ALF tulajdonképpel a Morkhoz képest egy pár évvel fiatalabb gyerekekekhez szól. Én is akkor szerettem, német tévében tudtam nézni. Tehát nekem ALF német szinkronnal van a fejemben. Ami elég jó volt.
Az alienes sorozatok általában jó lehetőséget adnak a társadalom kritikájára, de az ALF ebben nem olyan erős. Ahogy Kate is mondja egyszer, ALF tulajdonképpen egy gyerek. Három éves gyereket emleget, ez talán túlzás, mert egy nagyon rosszcsont tininek felel talán meg.
Ami gyerekként kifejezetten szórakoztató volt, az felnőttként kicsit bosszantó, de azért ha már az ember megszerette, akkor aranyos kis sorozat, és vicces. A viccek nagy része abból fakad, hogy ALF tényleg totálisan felelőtlenül viselkedik, és azt kell, hogy mondjam, hogy Willie és Kate tűrőképessége irreális. A sorozatnak tehát viszonylag kevés a népokító ereje, sokszor halvány kísérlet sincs arra, hogy megoldást adjanak valamire. Willie egy végtelenül looser, pancser apa, akit teljesen ki lehet használni, Kate pedig viszonylag passzív mellékszereplő. Tán azt is lehetne mondani, hogy az ALF esetleg néhány elég felelőtlen, bár amúgy nem túl veszélyes dologra ad ötletet gyerekeknek. Nem mintha én ezeket kipróbáltam volna, de mégis.
Van legalább egy epizód, amelyben mérleget vonnak arról, hogy ALF vajon "átok", vagy "áldás" a családnak. A mérleg persze pozitív, természetesen ALF nem távozik, nem rúghatják ki azzal, hogy "a fenébe, az egész nem éri meg", mert hát a sorozatnak nem lehet emiatt vége. A konklúzió az, hogy ALFot túlságosan megszereti a család, és annyira szórakoztató, hogy nem baj, hogy sokat eszik, rendetlen, nem csinál semmi hasznosat, és elég rendszeresen mindenféle értelmetlen kiadásokat gerjeszt. No és tör és zúz, mint egy elefánt a Swarovskiban.
Erősen relity check erorors tehát az, hogy a szülők mindezt elviseljék. Ráadásul olyan nagyon igazi kitörések nélkül. Egy gyereknél is kérdéses volna ez, de ott jó esetben kemény nevelési reflex kapcsolódna be. Rossz esetben persze tűrés. Az ALF végülis ezt jeleníti meg, ami még ha vicces keretben is van, nem túl jó. Pont egy saját gyereknél végülis a gyermek érdeke, hogy ilyen szempontból megneveljék.
Néhány epizód van, amikor ALF bölcsnek mutatkozik. Persze csak relatíve, csak Kate-hez és Willie-hez képest az. Az egyik ilyen epizód, amikor Dorothy, a "nagyi" meglátogatja őket. Dorothynak igazából nincs hova mennie, a lányához megy, de ezt nem képes bevallani. Kate pedig azt nem meri neki megmondani, hogy nem élhet állandóan náluk. Egyébként a helyzet fonákságát mutatja, hogy ALF bizony ott él a családdal huzamosabb ideig, és bármit is mond a nagyinak, az százszorosan igaz rá. De erre nem kerül hangsúly az epizódban, még vicc formájában sem.
Dorothy réadásul frusztrált és csalódott, haragszik nyilván magára is, a sorsra is, és ezt nem tudja feloldani. Bután agresszív, kioktató anyát játszik. Kate és Dorothy végül is olyan játszmázást zavar le, hogy Eric Berne megnyalná mind a tíz ujját.
ALF és Dorothy először összeveszik, mert ALF annyira szókimondó. Ez talán az egyetlen olyan állandó eposzi jelzője ALFnak, ami határozottan pozitív, és általános társadalomkritikaként fogható fel. ALF szókimondásával ugyanis semmi gond nincs. Tipikusan azokban a dolgokban mond oda, amikben az emberek szükségtelenül gyávák a szókimondáshoz. Itt is erről van szó. Valójában Dorothy nem haragudhat azért, ha Kate kimondja, amit gondol. Be kell, hogy lássa, hogy nem lakhat a lányánál. Persze lakhat, csak manapság ez nem szokás, és végül is az önállótlanságot jelenti.
Az érdekes, hogy ALF aztán úgy próbálja megoldani a szituációt, hogy egy forgatókönyvet ír egy tévésorozatnak. Amit azok le is adnak. Reality check error, no de tekintsünk ettől el! Aztán ebből botrány van, de megint megpróbálja jóvá tenni. Az érdekes, hogy itt olyan katarzisos jelenetek vannak, amiknek vagy robbanással, vagy feloldással, vagy mindkettővel kellene végződnie. És nem ez történik. Jó, nyilván így kellett az epizódhoz.
Miért érdekes ez? Azért, mert a jelenség választ ad kicsit arra is, hogy miért van akkora durva ellentét ALF általános gyerekessége, és ritka bölcsessége között. És felejtsük el azt a közhelyet, hogy a gyermekdedség valahogy bölcs lenne. Mert itt gyerekességről van szó. És az, hogy ebben volna bármi bölcsesség, abszurdum. A gyerekek keveset tudnak, kevés a tapasztalatuk, kevés esélyük van még bármiben bölcsnek lenni. És nem is ez a feladatuk, hanem, hogy játsszanak, tanuljanak, felnőjenek, és majd jó esetben akkor válhatnak bölccsé.
No de mi van akkor ezzel az ellentéttel? Van némi más feloldása. Könnyű forgatókönyvet írni másnak. Az ember könnyen okos mások problémáiban, és közben buta a sajátjaiban. No de ALFnál ez a különbség végetlenül nagy. Mégis, lépjünk túl ezen!
Sokszor vitatkozok emberekkel, és két gyakori érv szokott elhangzani, amikor már más nincs. Az első valami olyasmi, hogy "te ezt nem tudhatod, nem ismerheted, mert nem voltál ilyen helyzetben". A második pont az ellenkező véglet, hogy "persze, hogy ez a véleményed, hiszen érintve vagy".
Mindkét "érv" elkeseredett szokott lenni, és így önmagában mindkettő érvelési hiba. Ha ugyanis valaki elfogult, akkor rá lehet konkrétan mutatni, hogy miben. Ha valaki tényleg nem ért valamihez, akkor arra is pontosan rá lehet mutatni. Az csak kiegészítő magyarázat, hogy mi ezeknek az oka.
Általánosságban azonban jó kérdés az, hogy kinek a szavára érdemes adnunk? Természetesen minden értelmes embernek a logikus érvelésére érdemes hallgatni. De az ideális tényleg az olyan ember, akinek nem idegen a kérdés, látott már olyat, volt már olyan helyzetben, ugyanakkor nincs benne nyakig a dologban annyira, hogy elfogult, érdekelt, pártos legyen.
Az első évad 16-17. epizódjában bizonyos ürüggyel van egy jó válogatás az addigi, egész jó részkeről.
reality check 6: Az alienes dolgokon kívül a végtelenül looser Willie, a gyerekesen "bölcs" ALF, és néhány reality check erroros szituáció.
intelligencia 5: Okosnak senki nem okos.
hangulat 10: a hangulat jó, és fontos
népművelés 6: sajnos a butaság és Willie és Katie loosersége eléggé lehúzza
érdekesség 7: ALFnak van azért jónéhány érdekes ötlete, de azért..
"művészi" színvonal 7: Nincsenek nagy szerepek. ALF technikailag érdekes, de nem ezt értékelem itt.
humor 9: Na ez nem rossz. De egy pontot levon ebből is a többi.
Szóljon az, akinek aki a hetvenes években született, és semmit nem mond neki az, hogy "na-nu, na-nu"! A megfejtés az "Egy úr az űrből" c. sorozat. Talán pont azért, mert olyan régen volt, ennek a sorozatnak a címe nem rossz. Nyilvánvaló, hogy az szó szerint fordítás azért nem volt kielégítő, mert a "Mindy" név nem ismerős a magyaroknak. Persze a "Mork" sem, de az az angoloknak sem. Szóval alkottak egy romhányis szóviccet, ami igazából meg is felel a sitcom hangulatának.
Mostanában néztem újra az első évadot, és valószínűleg nem is láttam végig anno sem, szóval ezt figyelembe véve írom, amit írok. Megint egy alienes-társadalomkritikáról van szó. Mostanában esett le nekem, hogy hát én az ilyeneket szeretem. Ez a sorozat a serdülőknek való, míg például a 3rd Rock is megfelel serdülőknek, de egy kicsit komolyabb.
Jelentkezzen az a férfi, aki akkoriban serdülő volt, és nem volt szerelmes Mindybe!:) Nem emlékszek pontosan, de szerintem bizonyára az voltam. Ez a fajta nőalak az, aki nekem meghatározó "nőélmény", és a "nőideál" kialakítója. Kedves, szép, hosszúm barna hajú, és nem buta. Akkori mértékkel nézve legalábbis. Azóta is ilyesmi volna a nőideálom, persze szőkék, és más alkatúak is szóba jönnek, de sem szépségben, sem intelligenciában nem tudom alább adni. Mondjuk ki az, aki tud? Ki az, aki azért lejjebb adja, hogy ne legyen egyedül? Előfordulhat, de kissé kényszeredett, nem? Nehéz kérdés, de ebbe most itt nem megyek bele.
Mostani, felnőtt szemmel egyébként Mindy már nem annyira okos. Feltűnő, hogy időnként nem tudja Morknak elmagyarázni a dolgokat, illetve nem tud jó megoldást valamilyen problémára. Persze, lehet mondani, hogy ez a forgatókönyv kedvéért van így, de nekem az a rögeszmém, hogy a humorból semmit nem vesz el, ha az epizód végén kiderülne a "helyes megoldás" is.
Mindy nyilvánvalóan mellékszereplő, és emiatt kissé visszafogták a karakterét. Ezt nem rovom a rendezőnek fel, mert ez adódik a koncepcióból, és Robin Williams színészi képességeiből. Mork karakterét mintha rá szabták volna, lényegében végigsziporkázza az összes epizódot. Időnként már feltűnő, hogy egy helyzet csak azért van, hogy Robin Williams az összes színészi képességét eljátszhassa, sok esetben érzések, személyek utánzásának egész tárházán zongorázik végig, ami már egy kicsit túlzás.Van, amikor látszik, hogy Mindy, azaz Pam Dawber őszintén nevet, és csak áll ott, és élvezi a produkciót, amiben talán egy csomó rögtönzés is van. Ez azon sorozatok egyike, ahol látszik, hogy a forgatókönyv talán csak vázlatos volt, és Robin Williams ott helyben töltötte ki egy csomó ad hoc rögtönzéssel. Mindez persze rendben is van.
Ami a tartalmat illeti, rendkívül sok az előbb leírt hülyéskedés, aminek olyan mély mondanivalója nincs is. Emellett viszont a szituációból adódó társadalomkritika nagyon is megjelenik. Az alienes sitcomok szokásos receptje szerint természetesen Mork alig tud valamit a földi szokásokról, és azok kritikájából adódik a humorok nagy része. Ez természetesen a társadalom-kritika legszórakoztatóbb formája.
Ami a problémákat illeti, ezek serdülő gyerekeknek adekvát kérdések, de sok felnőttnek is mondhat valamit. Különösen, ha kissé konzervatív. A konzervatív néző nézőpontja valójában a sorozatban magában is megjelenik, Mindy apjának alakjában, aki tényleg a tipikus, normálisan maradi apa szerepét játssza el.
Ezzel szembe feszül Mork totálisan liberális, őrült, bohóc alakja. Mindenféle konvenciót megkérdőjelez, a legtöbb szokásnak fittyet hány. Bemutatja, hogy ezek nagy részétől meg lehet szabadulni. Természetesen szokások nélkül nehéz élni, tehát egészen más szokásokat persze kialakít. Mork bizonyos értelemben hippi, a totálisan szabad ember. Helyenként annyira hajmeresztő, hogy jobbikos és fideszes nézőknek a sorozat valószínűleg kész idegméreg.:)
Kiemelnék egy bizonyos témát, mert számomra ez igazán mulatságos, ez pedig az őrült szektavezér, Exidor alakja. Őt Robert Donner játssza, és abszolút zseniális. Az, ahogy ezeket a szektákat, new ages hiteket kifigurázzák, az hihetetlenül jó.:) Valaki ki is gyűjtötte ezeket a jeleneteket, szóval könnyen tudom illusztrálni.
Eddig nem sok szó esett a címről. Értelem vagy érzelem. Arról van talán szó, hogy Mork az értelem, Mindy az érzelem? Bár lesz ilyen vonatkozás, de nem csupán erről van szó. Az, hogy az orkiak fejlett civilizációként kiölték magukból az érzelmeket, az a sorozatban egy fő téma. A mondanivaló egyik lényeges vonulata az, ahogy Mork megtanulja, beengedi az érzelmeket, és megbirkózik velük, megtanulja használni őket. Eközben persze sok vicces jelenet adódik, és sok társadalomkritika van ebben is.
Számomra különösen érdekes az, amikor Mork bizonyos érzelmeket eljátszik, illetve amikor bizonyos érzelmek előtörnek belőle, és ő egy magasabb tudati szinten regisztrálja, értelmezi őket, vagy irányítja azokat, illetve eljátszik velük. Azt gondolom, hogy ez például egy tanulságos dolog. Mindenképpen helyes, ha valaki olyan bölcs, olyan tudati szinten van, hogy erre is képes. Természetesen majdnemhogy lehetetlen, illetve nem kívánatos az, ha valaki mindig ilyen tudatállapotban van, mert az azt jelenti, hogy nem képes belefeledkezni az érzelmekbe, nem tudja élni az életet, illetve nem tud a jelen pillanatban élni. Gondoljunk csak arra, hogy Robin Williams egyik legjobb filmjében, a Holt költők társaságában ez a központi motívum: "carpe diem". Azt gondolom, hogy ezt a kérdést ezzel a konkluzióval le is zárhatom: szükség van arra, hogy valaki tudjon élni a mának, beleélni magát a jó dolgokba. De jó, ha bizonyos helyzetekben bölcsen, kívülről is tudja nézni a dolgokat.
Az értelem és érzelem kérdése egy bizonyos epizódban különösen kulminálódik, melynek címe: "Mork's mixed emotions". Ebben az epizódban Mork hadilábon áll az érzelmeivel, és megpróbálja kiülni őket. Lényegében egy gondolatkísérletet látunk arra, hogy az érzelem és értelem kérdésében eldönthessük, melyik a fontosabb.
Mindy egymás után két mondatban mond egy okos dolgot, és egy butaságot. Azt állítja, hogy az ember nem élhet érzelmek nélkül, és hogy ez különböztet minket meg az állatoktól. Az első állítás igaz, és szó lesz róla. A második hamis. Az állatoknál az összes érzelmet megtalálhatjuk, amit az embernél. Az ember agressziója, féltékenysége, kötődései sokszor nagyon is állatiak. Amikor pedig érzelmeink kicsit mások, az is inkább a gondolkodásnak köszönhető. A gondolkodásunk az viszont egyértelműen messze az állatoké felett van. Tehát az agyi folyamatok közül a gondolkodásunk különböztet meg minket leginkább állatoktól, ezért is az a nevünk, hogy "homo sapiens". Nos, de ettől függetlenül még lehetne az érzelem is fontosabb, sőt, lehetne pont ezért. Melyik tehát a fontosabb, az értelem vagy az értelem?
Ha így tesszük fel a kérdést, akkor már maga a kérdés is buta. A helyes konklúzió nyilvánvalóan az, hogy mindkettőre szükség van. És ezt az epizódban fényesen demosntrálják is. Amikor Mork kikapcsolja az érzelmeit, láthatunk egy érzelemmentes életet. Megjelenik a másik szélsőség is, amikor Morkot teljesen kontrollálatlanul öntik el az érzelmek. Nyilvánvaló, hogy az érzelemmentes élet unalmas. Ha belülről nem is, kívülről, Mindynek biztosan. De emberről nem is tudjuk elképzelni, hogy az érzelmeiket nagyon lefojtva, ne találják unalmasnak az életüket.
Valójában lehetetlen dolog az, ami a sorozat az orkiakról mond. Ha egy ember teljesen kiüli magából az érzelmeket, akkor nem lesz értékrendje, nem lesznek céljai. Ha az érzelmekbe beleértjük a Maslow-piramis legalsó szintjeit, és még ezt is kiülnénk, akkor nem lenne okunk arra sem, hogy együnk, mert minek? Az is egy érzelem, hogy szeretek élni, és nem szeretek meghalni. De ha ezeket az alső szinteket meg is tartjuk, és az életet az életben maradásra redukáljuk, az sem elég.
Persze a társadalom egy bizonyos fejletlen szintjén a merő túlélés is feladat. Erről szól a Maslow-piramis. De mi van akkor, ha az életben maradást meg tudjuk oldani 8 óra, vagy még kevesebb munkával, és pár óra létfenntartással? A 8 óra alvást leszámítva mit csináljunk máskor? És hétvégén? Hallgassunk zenét? Miért? Azért, mert szeretjük a zenét? Íme egy érzelem. Bizony a szórakozás, az önmegvalósítás, a boldogság keresése mind mind a olyan érzelmeket kíván, amiket már "valódi", igazi érzelmeknek nevezünk. Ha ezeket az érzelmeket kiölnénk, akkor időnk egy jelentős részében nem volna okunk semmit sem csinálni. Az orkiak tehát nem élhetnek érzelmek nélkül, pontosan azért nem, mert fejlett civilizációt alkotnak, amelyben az élőlényeknek kellenek magasabb célok, azaz magasabb érzelmek (maslow.piramis értelemben magasabbak).
Ha azonban csak odáig jutnánk el, hogy rendben, kell egy kis érzelem, meg kell egy kis értelem, akkor az még nem igazán elég. Ennyi lenne a megoldás, hogy egyensúlyra kell jutni? Az arany középút a helyes? Persze, az a helyes, de ez csak szükséges feltétel, nem elégséges.
Egy ideje erősen foglalkoztat ez a kérdés, és azt gondolom, hogy megtaláltam a helyes választ. Ám még mielőtt elmondanám ezt a konklúziót, egy kis kitérőt teszek, ahonnan rákanyarodok a tanulságra.
Egy további tanulság lenne az, hogy vannak jó érzelmek, és vannak rosszak. Egy ideig úgy tűnik, hogy az lenne a megoldás, ha Mork szabadon engedné a pozitív érzelmeket, mint a szeretet, bizalom és a negatívakat fojtaná el, mint a harag.
De ez sem ilyen egyszerű. Van egy nevezetes filozófus, aki több igen jó előadássorozatot tartott, és könyvet írt az érzelmekről. Robert C. Solomonról van szó. Egyik előadássorozatában végig megy az érzelmeken, és rámutat arra, hogy bizony az ú.n. negatív érzelmek is fontosak. Rámutat például arra, hogy a büszkeség a keresztény kultúrában mennyire negatív. A kevélység a fő bűnök egyike. És a büszkeség azért visszafogottabb verzióban sem volt nagyon javasolt. Ugyanakkor a görögöknél a büszkeség, a virtus nagyon is fontos volt. A görögök sokszor életüket adták azért, hogy büszkén hallhassanak meg. És ez különbözik a keresztény mártíromságtól, amely szerény áldozat istenért.
Morkra visszatérve, és ez Solomonnal is egybehangzik, például az éttermi jelenet rámutat arra, hogy a jogos harag bizony szükséges lehet. Van, amikor haragudnunk kell valakire, ki kell azt mutatnunk, hogy elérjünk valamit.
Akkor tehát hogy is van ez? A negatív érzelmekre is szükség van? És mennyire? Mondhatjuk-e itt, hogy az arany középút a jó? Hogy egy kis harag, egy csomó szeretet, összeöntjük, és kész az ideális ember?
Nos, nem. A bölcs ember "forgatókönyve" nem olyan, mint egy étel receptje. Nem elég meghatározott, ideális mennyiségben összeönteni az érzelmeket, és kész. És itt jön be a képbe az intelligencia. Persze az intelligencia ott is bejön, hogy dolgozzunk, hogy túléljünk. Bármilyen cél esetében az intelligencia az, ami megmondja, hogyan érjük el azokat a célokat. Az érzelmek jelölik ki a célokat, az intelligencia segít elérni őket.
Ez pedig a magasabb rendű érzelmek esetében azt jelenti, hogy az intelligenciának kell azt si szabályoznia, hogy melyiket mikor és mennyire engedhetjük útjára. Különösen, hogy az ú.n. negatív érzelmeket is beleértjük a magasabb rendű érzelmekbe. A szeretethez ugyanis hozzátartozik a harag is. Mork példáját véve: ha például szeretnék jó helyen űlni egy étteremben, akkor ehhez hozzátartozik az is, hogy haragszok, ha ez nem sikerül valaki miatt. Az persze kérdés, hogy ezt a haragomat szabadjára engedem-e. Ez attól függ, hogy jogos-e a haragom. ha valaki miatt nem ülhetek jó helyre, de nem volna jogos emiatt haragudnom, akkor talán jobb is, ha nem is teszem. Ha pedig úgy ítélem meg a helyzetet, hogy haragom jogos, de nem érném el célomat a kifejezésével, vagy mellékhatásként, akkor nem érdemes kiengednem a haragom. Akkor sem, ha a harag kiengedésével elérném a célom, de mellékhatásként valami értékesebb dolog menne veszendőbe. Például valaki csalódna bennem, aki fontos nekem. Természetesen ez is attól függ, hogy jogos-e a haragom.
Mindezt pedig mi határozza meg, illetve mi dönti el? A gondolkodás. Azt mondhatjuk tehát, hogy érzelemre és értelemre is szükség van. Az érzelmek határozzák meg a célokat, az értelem az, amelyik megmondja, hogy ezek közül mennyit érhetek el, és mi ehhez a legjobb stratégia. Azt is, hogy mi jogos, mi nem, és mikor mely érzelmeket engedhetek kifejezésre jutni. A bölcsesség tehát az érzelmek értelem által szerkesztett struktúrája.
reality check 7: Ha elfogadjuk az alapszituációt, ami abszolút reality check erroros, még ha volnának is földönkívüliek, akkor csak a szereplőket kell nézni. Mork azért időnként elég nagy túlzásokba esik.
intelligencia 7: A sorozatban senki nem olyan hú, de nagyon intelligens, beleértve Morkot is.
hangulat 9: a hangulat nem rossz, Mindy sokat dob rajta, de nem hangulat-sorozatról van szó
népművelés 9: jó társadalomkritika, és legtöbbször elég jól beleláttat dolgokba
érdekesség 10: Az összes eredője
"művészi" színvonal 9: Mork és Exidor szerepe zseniális, de vannak laposabb szereplők is
A 3rd Rock from the Sun (röviden 3rd Rock) két listán is az első helyezett nálam. Először is szerintem szimplán a legjobb sitcom a világon, másodszor a legrosszabb magyar címfordítás díját is viszi. "Űrbalekok". Hát ha valaki emlékszik az "Űrgolyhók" című "alkotásra", akkor azt idézi fel bennem, plusszban még a "balek" szó minden negativitásával, és komolytalanságával. Ilyen címmel én az Al Bandy-nál bugyutább sorozatra számítan'ék, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Al Bundy-t a maga fiókjában nem értékelem, hanem, hogy ez a sorozat nem az a kategória.
A 3rd Rock egy alienes-társadalomkritika. Tudtommal nincs ilyen műfaj, de ezt fogom használni még pár másik sorozatnál is, ugyanis rájöttem, hogy ez a fajta alienes-társadalomkritika nekem nagyon fekszik. Arról van szó, hogy földönkívüliek a Földre jönnek, emberi alakot vesznek fel, de csak nagyon kevés tudásuk van a földi életről. Ez esetben lexikális tudásuk egyébként nagyon is sok van, különösen Dicknek, aki emiatt fizikatanárként dolgozik, és néhány esetben demonstrálja, hogy mindenféle nyelven folyékonyan beszél.
Dick kiemelkedő intelligenciája, tudása, önzése, elitizmusa és sznobizmusa sok olyan humorra ad lehetőséget, amit a Big Bang Theory-ben már láttunk. Dick és Sheldon alakja között sok hasonlóság van. Ugyanakkor Dick önzése, extravaganciája, önérzete, narcizmusa akkora, hogy ez Sheldonhoz képest új dimenziókat nyit meg. Azt a fajta művészi allűrt, amit Dick néha eljátszik, nem találjuk meg máshol. Extraordinális személyisége nyilvánvalóan a sorozat központjává teszi, ezt mutatja, hogy a sorozatcímek nagy százalékában szerepel. Szinte mindegyik epizód körülötte forog, úgyhogy arra gondoltam, hogy ez a bejegyzés nem fog.
Ami természetesen számomra a sorozatban szimpatikus az az, hogy a földi szokásoktól tökéletesen mentes, szabad lényekkel van dolgunk. Ugyanakkor intelligensek, legtöbbször tökéletesen racionálisak. A racionalitás azért erősen bukik Dick narcizmusán, vagy Harry profán hülyeségén, de ettől most tekintsünk el.
Ettől eltekintve a földönkívüliek tehát okosak, de a földi dolgokban teljesen járatlanok. A legtöbb viccnek nyilvánvalóan ez az alapja. Ugyanakkor a sorozat mondanivalóját is szinte teljesen ez hordozza. Hiszen az epizódok többségében a földönkívüliek valamilyen "furcsa" földi szokással találkoznak. A szokás számukra általában teljesen irracionális. Próbálják megérteni, de nyilván ebből is félreértések adódnak. Sokszor próbálnak a földieknél is "földibbek" lenni, ezek a túlzások is további humor forrását képezik. Vagy van olyan, hogy teljesen beleszeretnek valamibe, vagy teljesen naivan függővé válnak valamitől. Ez megint túlzásokhoz vezet.
Mindez nem csak mérhetetlen mennyiségű szituációs humorhoz ad puskaport, hanem társadalomkritika. Pontosabban társadalom-analízis. A főhősök ugyanis sokszor rájönnek arra, hogy egy-egy ilyen szokásnak mi lehet a háttere, mi lehet a jó benne, mit lehet benne szeretni. Nem csak a főhősök, hanem mi is meglátjuk a dolgok mögötti mozgatórugókat. Ez pedig azt gondolom, talán a legjobb dolog, amit egy sitcom adhat. Végül is viccesen tanítja az embereket. Fiatalokat és felnőtteket, akik persze nem földönkívüliek, és nem is gyerekek. Ők valamennyire ismerik a szokásokat, nem a szokásokat kell nekik tanítani. Nem, hanem a szokások mozgatórugóit.
Nyilvánvalóan társadalom-kritikáról is szó van azonban. Ha egy-egy szokásnál meg is láttatja a sorozat, hogy mi lehet mögötte érzelmileg, ettől az még lehet helytelen. Ez esetben lehet, hogy megértjük a rossz szokást, és éppen ez segít a leszokásban. Vagy amikor teljesen bevett szokásokról van szó, a társadalom fejlődésében. Máskor esetleg olyan konvencióról van szó, amelyek se nem rosszak, se nem jók, de a sorozat megmutatja, hogy lehetne máshogy is. Segít kilépni a hétköznapokból, áttörni a megszokásokat, segít kreatívabbnak, szabadabbnak lenni. (Vigyázat, Fidesz és Jobbik szavazóknak ideológiai méreg!:) Ezt szimbolizálja a kép, amit írásom elejéhez helyeztem.
Szóljunk először pár mellékszereplőről, csak azért, hogy ne mindig a főszereplőkről legyen szó. Harry egy totálisan looser de kedves egyén, akinek nincs sok szerepe a sorozatban, kizárólag arra jó, hogy még tovább fokozza a szituációs humort. Harry Dickhez képest még őrültebb, mivelhogy ő nem igazán intelligens. Abszolút különös, furcsa alak, akivel semennyire sem lehet azonosulni, ugyanakkor valami hihetetlenül megragadó. Azt gondolom, hogy ha French Stewart nem gyárilag ilyen, akkor óriási szinészi teljesítményt nyújt.
Egy kis szerepe mégis van Harry-nek. Botladozásai során egészen triviális dolgokat ért félre, és ez bizonyos viszonylag ártatlan irracionalitásra rámutat a földi életben. Például, amikor egyszerűen bizonyos kifejezéseket nem szó szerint értünk.
Két alak van, akivel a sorozat tulajdonképpen igazságtalan: Tommy és Mary. Tommy a személyzet tagja, serdülő fiú. Földi szerepének megfelelően a szex és a szerelem foglalkoztatja, ugyanakkor tudjuk, hogy intergalaktikus kora szerint sokkal idősebb. Ez pedig ütközik földi szerepével és beosztásával is. Ez pedig frusztrálja. Frusztrátsága azonban a lányokkal szemben is megjelenik, ami már egy kicsit érdekes kérdés. Vajon egy bölcs ember nem tudna a maga tapasztalatával magabiztosan mozogni a serdülő lányok között, ha a teste fiatal? El lehet képzelni egy ilyen helyzetet, és érdekes. Az maga nem tűnik irreálisnak, hogy egy "idős" ember fiatal testben érdeklődni kezd a lányok iránt. Az már inkább, hogy a bölcsességét nem tudja kamatoztatni. Tulajdonképpen itt megbújik egy külön téma, amit a sorozatban nem is tudnak rendesen kifejteni.
Mary Albright Dick szeretője, és Dick megalomániás, narcisztikus önzésétől szenved leginkább. Nagyon sokszor hozzák megszégyenítő helyzetbe, és ezt kevésszer oldják fel. Ez az ember igazságérzetét kissé piszkálja. No persze nem azért, mert a sorsnak meg kéne büntetnie Dicket, hanem Mary-nek magának.
A végére hagytam azt a karaktert, akinek az alakja leginkább szimpatikus nekem: Sally. Sally egy "viszonylag" bombázó, magas szőke testét kapja. Ugyanakkor egy abszolút nem nőies jellemmel rendelkezik. Lassan próbál beletanulni a bombázó szerepébe, és ez valamennyire azért megy neki. Ugyanakkor mindvégig megtart valamit az intelligenciájából, a szabadságából, a férfias ambícióiból, viselkedéséből. Mindvégig olyan férfias vonásokat mutat, amit egy ilyen kinézetű nőből a környezete általában kinevelne. Például mindvégig irányítja a kapcsolatait, sokszor szabados, szabad.
Érdekes lehetett a színész, Kristen Johnson feladata. Nem néztem utána, de érdemes volna megnézni, más filmekben mit alakít, milyen a háttere. Talán valódi jellemében is megbújnak ilyen elemek, vagy lehet, hogy csak egy jó színészi teljesítménnyel van dolgunk.
Én a sorozatból önkényes módon ezt a problematikát emeltem ki: a nő szerepe a földi társadalomban. Sally tulajdonképpen a feminizmus kérdéseit öleli fel alakjával. Kell-e, hogy egy nő minden viszonylatban úgy viselkedjen a családban, a kapcsolatban, a szexben, az anyaságot illetően, ahogy azt a mi konvencióink megszabják, és amihez a legtöbb nő végül igazodik? Akár szívesen, akár azért, mert lassacskán beadja a derekát. Vajon megváltozhat-e társadalmunk valamilyen radikális módon ez ügyben? És általában?
reality check 8: Ha elfogadjuk az alapszituációt, ami abszolút reality check erroros, még ha volnának is földönkívüliek, akkor csak a szereplőket kell nézni. Dick és Harry időnként elég nagy túlzásokba esnek, ilyen nincs.
intelligencia 8: Sorry, de helyet kell adni a Big Bang Theorynek.
hangulat 8: a hangulat nem fontos, időnként zavaró
népművelés 10: abszolút társadalomkritika, és legtöbbször elég jól beleláttat dolgokba
érdekesség 10: Az összes eredője, és ezen a reality check nem ront
"művészi" színvonal 10: Harry, Dick, Sally szerepe mind óriási teljesítmény
A "Mr. Monk" magyar fordítása a második legbugyutább a világon a sitcomok közül. Legalábbis, ahogy most így hirtelen eszembe jut. "Mr Monk a flúgos nyomozó". Emlékszünk a "Flúgos futam" című filmre? Nos, ha a jelző jelentését, hangulatát ehhez mérjük, akkor Monk esetében aligha adekvát.
Nem véletlen, hogy az angol cím csak egy név, és szerintem az sem, hogy ez a név azt jelenti, hogy "szerzetes". Ezzel ki akartak fejezni valamit. Azt, hogy ez a sorozat nem szokványos sitcom. Egy komoly, egy elhivatott, egy elvhű férfiról szól, aki több értelemben is szerzetesi magányban él.
És valóban, bár sokszor szituációs poénok is elsülnek, van a sorozatnak egy másik része, amely nagyon is komoly. Írásomban erről lesz szó, érzékelni lehet majd. Az elején azért érzékeltessük egy kicsit a szituációs poénokat is, melyek általában Monk rendmániájából, fóbiájából fakadnak! Legtöbbször ügyetlen, és magával tesz rosszat, de sokszor éppen másokkal tol ki rendmániája miatt, vagy csak egyszerűen bosszantó. Itt van például a kockaparadicsomos jelenet ennek illusztrálására.
A szituációs poénok közül az egyik legbanálisabb, amikor egy tárgyaláson tanú, és amellett, hogy azt az ügyet felderíti - természetesen tisztán analitikus úton - aközben egy másik halálesetet is felfedez, tiszta empirikus módon. Közben pedig van egy abszurd, félrehallásos jelenet, ami egyébként utal Monk tisztaságmániájára.
Monk fóbiáiról szólva. Nekem egyetlen fóbiám van: iszonyodok a temetőktől. Ez az egyetlen irracionális, erős érzelem bennem. Annál is inkább, mert totál ateista vagyok, tehát észből határozottan azt gondolom, hogy a temetőkben nincs más, mint "pur es homu". A necrofóbia az életemet nem lehetetleníti el. Kontrollálni tudom a dolgot: nappal, társaságban végig tudok menni egy temetőn. Necrofóbiám miatt egyszerre tudom részben megérteni mások fóbiáit, és egyszerre mondhatom azt, hogy azért meg kell tudni ezt oldani, ha fontos a dolog. Mert ha valaki extrém módon fél valami nagyon szokványos dologtól, az baj. Ha csak mértékkel, és valami ritka dologtól, az hanyagolható. Végül is a legtöbb ember nem szereti a halottakat. Ez egy természetes, értelmes, evolúciós reflex. Nálam egy kissé túlfejlett.
Egészen nyilvánvaló, hogy a "Mr. Monk" legalább két műfaj házassága. Egyrészt persze sitcom, másrészt pedig a legnépszerűbb modern nyomozós sorozatok bevált receptjét is átveszi. A bevált recept szerint a főfelügyelő vagy nyomozó egy karakteres, kissé különc alak. Mint például Colombo. Mr. Monk tulajdonképpen Columbo "a négyzeten".
Az epizódoknak három fajtája van. Amikor nem tudjuk ki a gyilkos, és nem tudjuk hogyan vitte véghez a tettét. Ezeket általában nehezebb megoldani. Könnyebb azokat megfejteni, amikor tudjuk, ki a gyilkos, de nem tudjuk, hogyan vitte véghez a dolgot. Sokszor betonbiztos alibije van, például egy maratoni futás, vagy az, hogy az űrben tartózkodott. Mivel itt csak arra kell rájönnünk, hogyan vihette ennek ellenére véghez a gyilkosságot, ezért több az esélyünk. Meglepő módon vannak olyan részek is, amikor mindent tudunk, mégis, Monk karaktere, a mesterien megalkotott hangulat miatt a tévéfotelhez szögezve nézzük végig az epizódot.
Jó ötletnek tartom, hogy az első öt perc után van az intro (persze ebben nincs nagy újdonság, bevett forma). Eddigre ki szokott derülni, hogy mi volt a gyilkosság. Ilyenkor vissza szoktam tekerni, és megnézem még egyszer a videót. A második típusú rejtélyeket legtöbbször itt kitalálom, az elsőket is sokszor. Intelligencia és egy kis gyakorlat kérdése az egész. Természetesen a forgatókönyvírók ügyeltek arra, hogy legyenek jelek. Ha valamit mutatnak, ha valami szokatlan kis dolog történek, az biztosan nem véletlen.
Monk betegségének a neve "obsessive–compulsive disorder". Kényszeres rendmániás, kényszeres cselekvései vannak, és különféle fóbiái, amiről prioritási rangsora is van. Gyakorlatilag szinte lehetetlen az élete, például csak egy bizonyos fajta ásványvizet hajlandó inni. Szinte lehetetlen vele élni, ezt tanúsíthatják segédei: Nathalie és Sharona. Sharona korábban volt aszisztense, őt váltotta Natalie. Ennek oka nyilván a színész leváltása/távozása volt, hiszen nem volt igazán előkészítve.
Az aszisztensek többet jelentenek Monknak, mint holmi segédek, és több is a feladatuk. Egyébként mind Sharona de még inkább Nathalie elragadó személyiségek, akik viszonylag jól tűrik Monk rigolyáit. A reality check itt hibázik egyet, senki nem viselne el egy ilyen embert, különösen nem ilyen nők, akiknek jobb dolguk is akad, és messze kevesebb türelemmel szoktak rendelkezni bármivel kapcsolatban.
Még nem néztem végig a sorozatot, ezért itt is felmerül bennem, összejöhet-e Nathalie és Monk? Annyit vannak együtt, annyira összetartoznak, annyira rá van utalva Monk, és Nathalie annyira hajlandó őt ellátni, hogy ez elkerülhetetlennek tűnik. Nathalie megszokta a rigolyáit, látja Monkban az embert, és megkedvelheti ezt.
Monk persze roppant mód antiszociális. De ha csak ezt mondanánk, akkor az kevés volna. A sorozat nyilván nem működne egy utálatos, antiszociális főszereplővel. A rendezőnek ki kellett valahogy találnia, hogy hogy lehet egyszerre érdekes és "aranyos". Ez megint reality check erroros kis dilemma, de hát ennyit elfogadhatunk.
Egy következő összeállítás leginkább Monk és Stottlemeyer kapcsolatáról szól, de van benne egy kis részlet abból a jelenetből, amikor Monk a tisztaszobába kerül, és végre fellélegezhet (visszautalás a rendmániára).
Monk azért mégis körbe van véve emberekkel munkahelyén (pár állandó szereplő még elkél), és az élete teljesen a munkája. Ezért is "szerzetes". Amikor dolga akad, elemében van, "beteg" élete szórakoztatónak látszik. A legsúlyosabb gondja az, ha nincs munkája, ha otthagyja segéde, és hasonlók. Ilyenkor látszik, hogy valójában milyen lenne egy ilyen személy élete. Érdekes belátást szerezhetünk a sorozatban felbukkanó más furcsa ember alapján is. Monknak van egy testvére, aki agorafóbiás, riválisa, aki hasonlóan OCD-s. Ő tényleg szánalmas, pedig csak arról van szó, hogy őt úgy állítják be nekünk.
Miért érdemes Monkról írni? Monk hasonló "Rain Man"-hez, még azt is állítom, hogy bizonyos motívumokat átvettek onnan. Ilyen például az abszolút pontos képi memóriája, ami persze jól jön, de nem kellene, hogy legyen OCD esetén. Rain Man ugyebár autista, ami elvben kissé más betegség.
Miért szeretem Monkot? Azért, mert hasonló Sheldonhoz a "Big Bang Theory"-ben, és hasonló még sok más szereplőhöz, akiről írni fogok. "Nem normális" ember. Elcsépelt volna manapság egyszerűen azzal a szöveggel jönni, hogy "jó, de mit jelent az, hogy noooormáááliiis?".
Annyi biztos, hogy Monk és Sheldon is érdekes emberek. Nyilván ez mindig a rendező csalása is, de sikerül ezekből a karakterekből annyi érdekfeszítő dolgot kihozni, hogy az ember elámul. Lehet, hogy antiszociálisak, lehet, hogy "nem normálisak", de mégis olyan szemszögből néznek dolgokat, amit az átlagos embernek eszébe sem jut. És nem hülyék. Tehát a nézőpontjuk, akármennyire is vicces, soha nem nevetséges. Mindig van benne valami értelem. Sokszor pedig nagyon is. Sokszor igazuk volna, csak a társadalom hülye.
Monkban azonban nem csak értelem van. Bár antiszociális, máskor nagyon is emberi. A legfontosabb momentum, amit ezt mutatja Trudy, volt felesége. Trudy nyilván arra szolgál a sorozatban, hogy demonstrálja, Monk lehetne "normális". Igazolja, hogy nagy részt nem is maga tehet róla, hogy ilyen. Egy kegyetlen esemény következménye az állapota: Trudy tragikus haláláé. Persze jobban belegondolva, nem gondolhatjuk egészségesnek, hogy valaki akármilyen tragédia miatt is tartósan ilyen állapotba jusson. De legalábbis felébreszti a rokonszenvünket. Megjegyzem Monk Trudyval egyetemen ismerkedik meg, és akkor még nem volt ennyire ilyen. Itt a reality check működik. El tudjuk képzelni, hogy egy rendes, kedves, szép egyetemista lány beleszerethet egy okos fiúba. Ez meg tud történni. Egyetemen.
Azok a részek, amelyek Trudyról szólnak, sokszor nagyon mélyek. Azt gondolom, hogy legtöbbször nem is elcsépeltek, nem elhasználtak, nem csöpögősek. Ízlésesen van csepegtetve a gyász, és nagyon intelligens szimbolizmus fejezi ki a filmben. Nem csak Monk intelligenciájáról van itt szó, hanem a rendezőéről is. Azt gondolom, a sorozat sokat mond a gyászról, hűségről. Magam sokszor szintén nagyon hűséges voltam életem folyamán, és hűségesen gyászoló. Aztám kilábaltam, és sokszor láttam, hogy nem kellett volna ennyire túlzásba vinni.
A film szerint azt kell feltételeznünk, hogy Trudy megérdemli ezt a ragaszkodást. Ugyanakkor még ilyen esetben sem esnék ilyen túlzásokba. Ilyenkor mondhatná az ember, és el is hangzik a filmben, hogy "Trudy is azt akarná, hogy tovább lépjen". Ám, ennek ellenére egy ilyen ragaszkodást látni megható, és érdekes. Még ha én semmiképpen sem csinálnám is így, nem lehet határozottan azt mondani, hogy butaság. Mert ha Monknak ez a fontos, akkor nincs olyan észérv, ami ezt felül írhatná. Egyetlen dolog változtathatja meg, és ez Monk saját érzelemvilágának változása. Ezt a sorozat be is mutatja. Monknak csak akkor kell változnia, ha változni akar.
Monk "rendes emberi" mivoltát demonstrálja egy másik epizód is, ahol barátságot, igen szoros barátságot köt egy gyermekkel. Érdekes módon nem éreztem irreálisnak a dolgot. Valami volt ebben a gyerekben és kapcsolatban, ami tényleg hitelessé tette a történéseket. Persze reality check error volna egy állandó gyerek, de azt el tudjuk képzelni, hogy Monk is lehet apa egy epizód erejéig, és el tudjuk fogadni, hogy őneki is szerethetne egy gyermeket.
Monk sok esetben, ahol az események szükségessé teszik, nagy veszélyben, vagy amikor valakinek segíteni kell, le szokta tudni küzdeni fóbiáit. Van egy epizód, ahol gyógyszer hatására "normális emberré" válik. Sőt, aztán nagyon is a másik végletbe esik.
Ebben az összeállításban sok képkocka van ebből az epizódból:
Az érdekes, hogy Tonny Shalhoub természetesen el tudja játszani ezt a szerepet, és az Monk személyére nézve is hihetőnek tűnik. Elhisszük, hogy Monk ilyen is lehetne. És aztán még sem ezt választja. Ez pedig felveti az egyik legmélyebb filozófiai kérdést, amit elég nehéz is feltenni. Logikai pozitivista nézőpontból legalábbis.
A kérdés az arról szól, hogy lehetne-e valaki valaki egészen más? Alakulhatott volna máshogy is? Hiteles-e ha más lenne? Mondom, bár az olvasó érteni véli ezeket a kérdéseket, nagyon nehéz megmondani, miről is van szó. Alakulhatott volna-e máshogy is? Mit jelent ez egy olyan világban, ahol a történeteknek csak egyféle alakulása van? Determinizmusról van-e szó itt? Nem, általában nem csupán erre gondolunk. A hitelességre gondolunk. No de hogy is van ez? Serdülő korában sokan sokfélét próbálgatunk, és aztán valahogy valamelyik szerep ránk passzol, vagy ránk ragad. Hiteles-e a serdülő próbálkozása? Nem. A megszokott jellemünk hiteltelen próbálkozások során alakulnak ki. Berögződnek és onnantól valahogy azt mondjuk, hogy most már csak az hiteles. Onnantól talán van is ennek valami értelme, de ab ovo?
A másik kérdés, hogy Monk lecserélje-e az érdekes személyiségét a boldogság érdekében egy szokványos alakká? Tehát boldogság, vagy érdekes élet? Monk azt választja, hogy marad a régi. Pontosabban a régi, egy új élménnyel gazdagabban. Ugyanis a kérdés rossz. Az egyik oldalon ugyan boldogság van, a másik oldalon pedig az az egyéniség, az az utánozhatatlan élet, az az intelligencia, amit Monk kialakított. És ezen a másik oldalon, bármennyire is szomorúnak tűnik, szintén van egyfajta boldogság. Egy másfajta boldogság. Olyan szinten, amilyen szintet az az egyszerűbb ember fel sem foghat. Monk bevehet egy gyógyszert, és kiélheti amazt a boldogságot, de aki olyan, annak nincs gyógyszer, amivel megélheti ezt a fajta intelligenciát, elmélyülést, elhivatottságot.
"Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény."
(József Attila: Eszmélet)
Mert bizony az van, hogy nem szimmetrikus a helyzet. Nem ugyanolyan onnan ide nézni, mint innen oda. Az ember nem igazán tud lemondani az intelligenciájáról, a tehetségéről, a különlegességéről, a karakteréről. Hasonló okokból nem képzelhető el, hogy vissza menjünk az "arany középkorba", őskorba vagy ókorba (ami egyébként sem volt arany). Nem mehetünk "vissza fel a fára", hogy boldogabbak legyünk. Ha már megvan valami, akkor nem ugyanaz lemondani róla, mint eleve nem rendelkezni vele. Az eszmélés "irrreverzibilis" folyamat.
Nemrég vitatkoztam valakiről buddhizmus témakörben, és úgy láttam, hogy a buddhizmus azzal, hogy a vágytalanságot tűzi ki célul, bár elér egyfajta nullapontot a boldogsági skálán, de értelmes ember azért e felett is kitűzhet célokat. Olyan célokat, amelyeknek mérlege pozitív. Nullára törekedni maximumban, kicsit sekélyes. Ott vetettem fel érvnek azt is, hogy ha volna tökéletes, mellékhatástól mentes kábítószer, bevenné-e. Azt mondta az illető, hogy igen. Szerintem nem. És én biztosan nem. Tudunk mi ennél többet is.
reality check 9: Egy majdnem lehetséges életszituáció. A műfaji túlzásokhoz képest is azért irreális egy ilyen ember. Időnként inkonzisztenciák is vannak
intelligencia 8: Monk ugye okos, és extrém adottságokkal rendelkező ember, de nem teljes az intelligenciája
hangulat 9: a hangulat jó, de nem ez tartja a képernyő előtt az embert
népművelés 8: a tanulságok bár nem biztos, hogy mindenkihez eljutnak, de sokszor mélyek
érdekesség 8: számomra nagyon, de legyünk tekintettel másokra is!
"művészi" színvonal 8: Monk szerepe színészileg nagyon érdekes. Néhány mellékszereplő is egészen érdekes időnként
humor 7: számomra humoros, de figyelembe veszem, hogy másoknak talán nem, és nem is ez a sorozat fő profilja
Az "8 simple rules" megvolt nekem egy ideje, de nem néztem. A Big Bang Theory után tértem vissza rá, Kaley Cuoco miatt, aki Bridgetet játssza. Azt kell, hogy mondjam, hogy a világ kifordulhat a sarkából, de Kaley gyakorlatilag ugyanaz Bridgetként, mint Penny-ként. Kaley vagy nem nagyon tud mást, vagy ebbe a szerepbe ragadt bele. Mindkét sitcomban egy nem túl okos, nem túl karakteres, de eyecatching, aranyos kis szőke. Ha az ember kikerül az eyecandy varázslata alól, akkor semmi különös. Addigra egyébként már megszoktam a sorozatot, és azért végignézem idővel.
És ugyanez igaz a sorozatra is. Magyarul "Pimaszok" néven találtam rá, ami a nem túl nevetséges, de annál kevésbé találó fordítások közé tartozik. Vesd össze, hogy a német cím: "Meine wilden Töchter". És miközben át szoktuk venni a német címeket, ez pedig átvehető volna, aközben itt most nem ez történt. Egyébként ez az a sorozat, ami abszolút sikerre számíthat itthon is tinik körében.
Ha ennyire középszerű ez a sorozat, akkor miért írok róla? Van némi mondanivalója azért a lányos apáknak. Nyilvánvaló, hogy a poénok nagy része olyan szituációból fakad, ahol Paul, az apa megpróbálja féken tartani a lányait, akik persze feszegetik a lehetőségeket. Reality check itt különösebben nem jön szóba: a fejlemények általában elképzelhetőek, legfeljebb az nem, hogy mindez ilyen töményen, egymás után egy családban történjen. De hát ez minden filmnél létező kérdés.
Paul természetesen ritkán jön elő a problémákra kapásból a helyes megoldásokkal. Jó apának tűnik, és mondják a sorozatban, de valójában elég középszerű. Nem tud megszabadulni elképesztő lányféltésétől és konzervativizmusától.
Paul gondjai egyébként nem túl bonyolultak, mondhatnám: "irigylem a problémáit". De lehet, hogy van, akinek mégis útmutatásul szolgálhat a dilemmák felvetése. Bár kétséges, hogy elgondolkodik-e rajta, ám a tudat alatt ható minták is érnek valamit. Továbbá, többször is van egy-egy epizódnak egyfajta kellemes záró hangulata: lám-lám, azért az, hogy az embernek gyerekei vannak, az azért egy csodálatos dolog. Ez pedig mégiscsak jól eshet, és visszaigazolásul, erősítésnek hathat sok szülőnél. Mondjuk hány szülő nézi a sorozatot? Bizonyára kevés. No mindegy. Lehet, hogy inkább serdülőknek ad ötletet arra, hogy hogy cselezzék ki az apjukat. Bár ebben sem igazán nagyágyú ez a sorozat. Töménytelen, sokkal jobb forrást találnak. Szóval egy klasszikus sitcomról van szó, szokásos poénokkal, legfeljebb elviselhető, megszokható, megszerethető.
Érdekes fejlemény az epizódok során, hogy a Pault játszó John Ritter meghal, és ahelyett, hogy itt félbeszakítanák a sorozatot, ezt megpróbálják megoldani. Az a pár epizód, ami ezzel foglalkozik, viszonylag ízléses, és valamennyire kilép a szokásos mederből. Vígasztalásul szolgálhat néhány nézőnek, akit ért hasonló tragédia.
Ezek után a sitcom legnagyobb problémája, hogy tulajdonképpen a fő ember, a motor, a legviccesebb szereplő tűnik el, hogyan lehet pótolni? Mivel blogomban nem a sorozatok technikai, dramaturgiai kérdéseiről elmélkedek, ezért ezt a vonalat nem folytatom.
Felkapok viszont egy másik vonalat, ez pedig Kerry. Egy idő után fedeztem fel, hogy roppant mód aranyos és szimpatikus. Olyannyira, hogy elkezdtem keresni Amy Davidson más filmjeit is. Vegyes eredménnyel. Ugyanez igaz Kaley Cuocora is, még lehangolóbb tanulsággal.
Szóval amiről itt érdemes szólni, hogy gyakorlatilag amit az eddigi sorozatokban férfiszemmel néztünk, az itt női szempontból kerül elő: "hogyan kaphat egy lány jó barátot?" És különösen, hogy "hogyan, ha nem szőke bombázó?". Nem mintha Kerry nem volna roppant sexy, de éppen azért rakták melléje Bridgetet, hogy ez a probléma hiteles legyen. Ügyes: így sikerül a probléma érzékeltetése úgy, hogy mégis roppant mód együtt tudunk érezni Kerryvel, mert nem egy ronda, kövér csaj. Érdekes, hogy ez a kérdés extrém verzióban Kaley egy másik, szintén nem túl jó filmjében felmerül ("To Be Fat Like Me").
Bridget mellett nem csak a fiúk, hanem a család is hanyagolja Kerry-t, ez is egy tanulságos motívum. Olyannyira, hogy sok esetben bosszantóan igazságtalannak találtam, ahogy egy-egy poén kedvéért tényleg rá jár a rúd. panaszkodását pedig nem veszik komolyan. Ilyet szerintem a való életben nehezen élne túl egy lány normális önbizalommal.
Még nem értem a sorozat végére, tehát nem tudom, hogy Kerry ügyében mi lesz a konklúzió. Talán nincs is. Az mindenesetre bizonyos, hogy a problémákat, a fejlődést érzékelni tudjuk. Egy furcsa epizód az, amikor Kerry összejön Kyle-lal, aki Bridget egészen stabil barátja. Aztán ez komoly kapcsolattá válik, amit az ember megdöbbenve néz. Mit is keres Kerry mellett Kyle? Van egyébként pár momentum, ahol Kyle a karakteréhez képest intelligensen viselkedik. Lehet, hogy fel akarták húzni egy kicsit Kerryhez.
Talán nem is baj, hogy nem értem a végére, ez a probléma nyitott módon jó. Kerry várhatóan csak magára talál, a való életben pedig egy ilyen lánynak, mint ő, néhány hiba után egyenesbe kell jönnie. Ahol az "egyenes" sikerről, hódításról, de belátásról, megbékélésről is szól. Tehát lányok, tartsatok ki!
reality check 10: Egy lehetséges életszituáció. A műfaji túlzásoktól eltekintek
intelligencia 6: Ezt csak Kerry tornássza fel, de hát akárhogy is emeltem ki a bejegyzésben, a sorozatban nem elég hangsúlyos.
hangulat 9: a hangulat jó és fontos
népművelés 7: a felvetett problémák nem túl bonyolultak és nem is mindig találnak rá a jó megoldásra
érdekesség 6: az előbbiek eredője
"művészi" színvonal 6: itt is legfeljebb Kerry szerepe érdekes
humor 7: nem a legeredetibb humor, időnként sablonos
A Big Bang Theory magyarul állítólag "Agymenők" néven fut, amely a magyar provinciális, gyerekes sorozatcím-fordítási kultúra mintapéldánya lehetne. Magas, gyermekded szinkronnal megfűszerezve totálisan el tudom képzelni, hogy lehet lerontani ennek a sitcomnak a színvonalát.
A Big Bang elmélet és a filozófia párosítása mindenképpen a "honnan lett az Univerzum" kérdéséhez vezetne, amiről itt egy kukk sem lesz, ugyanis a sorozatnak ez nem hangsúlyos része. Pedig arról az elméletről van szó a címben, doktoris fizikus kutatókról van szó, csak éppen a fizika tisztán, mint fizika szerepel a sorozatban, és igazából akármiről is lehetne szó, mert a lényeg, hogy zseniális gyerekek a főszereplők. Ez Kaliforniában jelenleg a kvantumfizikát jelentheti, vagy mondjuk a számítástudományt, de Chuck Lorre az előbbit választotta, esetleg ehhez volt mintája a való életben.
Nem is csupán zsenikről van itt szóm hanem geek-ekről: négy fiatal kutatóról, akik a kutatásuk mellett a sci-fe-ben, a szerepjátékokban, az Internetben menők. Ahogy azt Penny az egyik epizódban megjegyzi: ez az ő világuk, itt ők a menők. A sorozatnak igazából ez egy egészen érdekes mondanivalója: hogy a geek nem feltétlenül looser, hanem igenis menő, csak egy másik "multiverzumban".
No de, WTF is Penny? Penny az a nő, aki az egész alapszituációhoz, hogy úgy mondjam a chilit adja hozzá. Ugyanis 4 geek csetlései akárhogy is, de nem igazán sexy. Muszáj volt az egész koncepcióba belevinni a társkapcsolati kérdést is. Penny cél, probléma, konfliktus és háttér is egyben. Cél, mely feldobja a 4 barát körül legalábbis Leonard életét (ez pedig elég az egész alaphangulat feldobásához), probléma, mert, hogy hogy is érje el. Konfliktus, hiszen Penny köznapi ember, mitöbb, egyenesen szőke nő.
És háttér, kontextus, hangulatelem. Mire is gondolok? Tulajdonképpen a fiúk geekségét, mely igen fontos a koncepció szempontjából, sőt, helyenként totálisan el van túlozva, nos ezt csillapítja. Merthogy egészen más geekeskedni úgy, hogy a környéken mégis csak ott figyel ez a nő. Olyasmi különbség ez, mint mondjuk a Himalájában meditálni, vagy a nyolckerben.
Minden sorozatban fel fog merülni számomra a hitelesség kérdése, mert ez egyszerűen számomra egy megkerülhetetlen elem. Nem mintha elvárnám egy sorozattól az abszolút hitelességet, de mindenképpen pontoznom kell ilyen szempontból.
Sheldon nyilván el van túlozva, de ez adja a sorozat lelkét. Raj némasága egy "állandó eposzi jelző", és persze időnként rá lehet építeni egy poént. Ugyanez igaz Howard rámenősségével, és zsidós különcségével.
Az, hogy Penny feltűnik egy ilyen környéken és összeismerkedik a srácokkal az irreális. De nem zavaró. Igazából az elején, amikor először ajtót nyit, ezt elszámoltam, és kész. A kérdés inkább az, hogy összejön-e Leonarddal? És ez azért is jó kérdés, mert igazából a sorozat magját a Leonard, Seldon, Penny hármas adja. Ergo valamelyikükkel valamit kell, hogy kavarjon.
És ez tulajdonképpen a sorozat fő kérdését jelenti: lehet-e egy geek boldog, lehetséges-e a happy end? Le merem fogadni, hogy a nézők egy része legalább ötven százalékban azért nézi a sorozatot, mert szurkol. Ez az, amivel leginkább azonosulni tud. A rajongók egy nagy része nyilván maguk is geek, ha nem is éppen zseni. Ilyenből manapság az USÁ-ban elég sok van, és Magyarországon is akad. A többi néző az olyan serdülő, akit Penny nélkül elvesztett volna a sorozat, és ez az a momentum, ami őket is megragadja.
Én magam be kell, hogy valljam, bizonyos értelemben és mértékben mindenképpen geek-nek számítok. Ha nem is abban az értelemben, hogy a szerepjátékokat szeretném, de a sci-fi-t igen, a tudományban otthon vagyok, kutató is vagyok, és például tudok gózni. Ez elég geekes egy átlagos ember szempontjából nézve, ha vannak is óriási különbségek. Amíg nem fog megjelenni a "Crazy Guys of the Royal Society", tudtommal a Big Bang Theory az sitcom, amivel leginkább tudok azonosulni.
Nem is kell szégyellenem: szeretem. Örülök, hogy sok poént értek, amelynek van némi szakmai háttere. Számomra Sheldon a legszimpatikusabb szereplő, és igen, egy idő után egyenesen élveztem különcségét. Leginkább azokat az antiszociális részeket, amelyek tökéletesen racionálisak, ugyanakkor tökéletesen "embertelenek".
"Penny (picking up the bag she has just repacked, whereupon the bottom falls out and the groceries fall to the floor again): Oh, sonofabitch!
Sheldon: I believe the condensation on your frozen foods weakened the structural integrity of the bag. But returning to your key conundrum, perhaps you should call a locksmith and have him open the door for you.
Penny: I did, and he said he’ll get here when he gets here.
Sheldon: And you’re frustrated because he phrased his reply in the form of a meaningless tautology?"
Amikor extrém módon formális, procedurális, vagy amikor távolságtartó módon, tárgyként kezel emberi dolgokat, ami az átlagembernek eszébe sem jut. Amikor totál logikusan totálisan antiszociális. Kedvenc részem:
"Penny: Then I don’t know.
Sheldon: Why are you crying?
Penny: Because I’m stupid!
Sheldon: That’s no reason to cry. One cries because one is sad. For example, I cry because others are stupid and it makes me sad."
Nyilvánvalóan abszolút brutális viselkedés, és a valós életben ezt egy kapcsolat nem viselné el. Gyakorlatilag aligha létezik az olyan Penny, aki ezt így elviselné. Még akkor sem, ha más részekben kap "kompenzációt", és emiatt a sorozatban Penny nem looser. A valóságban a kompenzáció nem érné meg neki. Itt nyilvánvalóan a sitcom összeraka finom kis egyensúlyainak lehetünk tanúi.
Azt gondolom, hogy ezek nagyon érdekes részek, mert tükröt mutatnak az embernek. Azt gondolom, hogy persze az embernek nem feltétlenül kell ennyire antiszociálisnak lennie, de érdekes ilyen szempontból is megvizsgálni a dolgokat, és ha alkalmazkodunk is a többség hülyeségéhez, tudjuk, hogy hát az hülyeség, vagy legalábbis egy totál önkényes dolog.
Máskor a maga fanatikus módján totálisan elképesztő dolgokat tesz, amik viszont a szokásos emberi hülyeségekhez képest legalább érdekes. Ez a rész mindkét aspektust illusztrálja: Sheldon eredeti hozzáállását a karácsonyhoz, mint ajándékcseréhez, aztán rajongását egy fizikus "ereklyéjéért" (what a funny word).
Gyakorlatilag a szociális aspektust ábrázolja abszolút aranyosan az ölelés is, ami csoda. Tényleg abszolút aranyos Penny rajongása.
Azt is el kell, hogy mondjam, hogy én Sheldonnak szurkolnék Penny ügyében. Ha igazából meggondoljuk, Sheldon természetesen az igazi főszereplő, és a Sheldon-Penny harcok adják a sitcom lelkét. Ezt nem csak én gondolom így.
Nemcsak Raj és Howard kiegészítő kellékek a sorozatban, hanem igazából Leonard is. Amint megszerzi Penny-t nincs problémája, szürkévé válik. Bár egyébként "bírom", amikor viszonylag "coolosan"m ironikusan fogad valamit.
Zárjuk le akkor est a postot a fő kérdéssel! Kedves geekek! Remélhetitek-e azt, hogy megkapjátok Penny-t? Azt kell, hogy mondjam, hogy nem, nem mindegyik geek. De azt gondolom, hogy bármelyik igazán intelligens ember elérheti ezt, ha akarja.
Merrhogy az intelligencia szerintem az, hogy az ember boldogul, érvényesül-e életében. Eléri-e azt, amit akar. Azt gondolom, hogy az intelligens ember idővel kell, hogy érvényesüljön. Többféleképpen félre lehet ezt érteni. Egyrészt mindenképpen arról van szó, hogy idővel. Az, hogy egy zseninek nehéz a serdülő kora, az természetes. Azt se mondom, hogy húsz évesen minden rendbe jön. De harminc évesen már mindenképpen érvényesülnie kell az intelligenciának.
Félre lehet érteni ezt úgy is, hogy akkor ezek szerint azt gondolom, hogy a gazdag emberek az intelligensek, azok - ha férfiról van szó - akik megkapják a Penny féle nőket? Nem feltétlenül. A másik ellenvetés lehetne az, hogy de hát annyi intelligens looser van.
Nos, azt pontosan kell végiggondolni, hogy amikor azt írtam, hogy "eléri, amit szeretne", akkor ott azt kell nézni, hogy mit szeretne. És azt, hogy valójában mit szeretne. Nagyon sok okos ember egyáltalán nem szeretne gazdag vállalkozó lenni. És sok okos férfi bár szép nőt szeretne, de nem feltétlenül Penny félét.
Merthogy, ha Leonard tényleg intelligens, akkor előbb utóbb szinte biztosan megunja Penny-t. A nőnek igen aranyos kis arckifejezései vannak, de kérem, ezen felül azért nem annyira érdekes. Nézni igen. Együtt élni vele? Ugye nem minden konfliktus sül el ilyen viccesen. Elég egyébként egy kicsit megnézni Kaley Cuoco valódi énjét. Itt most elkövettem azt, hogy Penny a sorozatban meglehetősen hiányos jellemét Kaley, a valódi szereplő jellemével pótoltam ki, ami nem túl irreális. (Itt jegyzem meg, hogy tudatában vagyok annak, hogy Sheldon tök más, mint Jim Parson).
Mert Penny a sorozatban nem sokkal több, mint egy aranyos kis öleb, aki sokszor érdekes kis dög, de sokkal több szerepe nincs. Be kell vallanom, hogy a gesztusai, arckifejezései egy ideig levettek a lábamról, de csak egy ideig.
Vegyünk egy konkrét ellenpéldának tűnő dolgot! Itt van Perelman, az orosz matekzseni, aki visszautasította a díját. Állítólag Péterváron, egy kis lakásban él anyjával. Boldog? Egyenesbe került az élete? Nem tudom. Fogalmam nincs. Ellehet képzelni, hogy ez az, amit akar, és elérte. El lehet azt is képzelni, hogy bár a matematikai problémákban jó, de egyébként az élet kérdéseiben nagyon buta. Ez pedig számomra nem intelligens. Ugyanis egy intelligens ember, ha az élet dolgaiban el akar boldogulni, akkor képes megtanulni azokat. Nincs olyan okos ember, aki ne tudna megtanulni társaságban viselkedni, udvarolni, ha akar. És nincs olyan ember, aki nem akarna, ha egyszer el akarja érni azt, amivel ezt kell elérni. Azt kell tehát gondoljam, hogy Perelman, ha intelligens lehet, hogy pontosan úgy akar élni, ahogy él.
Azt mondom tehát, az intelligens ember tehát idővel egyenesbe kerül. Lehet, hogy serdülő korában sok kudarc éli. Lehet, hogy esetlen, looser, negatív értelemben geek. Lehet, hogy szerepjátékokba temetkezik a nőzés helyett. De vegyük csak Howard példáját! Ha egyszer hajtja valami, akkor próbálkozik valamivel. Elképzelhető, hogy ez először nevetséges. De ha intelligens, akkor nem létezik, hogy nem tanul belőle. Lehet, hogy az első nője nem a legjobb, de hát a tanulási görbéje meredek kell, hogy legyen. Ez jelenti azt, hogy intelligens.Lehet, hogy idővel Penny nem elég neki, és szakít. Lehet, hogy ez gondot okoz neki. De ha intelligens, fel tudja dolgozni, tovább tud lépni, megtalálja az utat tovább.Az intelligens ember életútja lehet kanyargós, veszélyes,m borotvaélen táncoló. Egy dolog nem lehet: hogy nem emelkedik.
A Big Bang Theory-ben ezt részben ábrázolják: a fiúk érnek el sikereket csajozásban. Másrészt nem, mert a sorozat nem juthat el odáig, hogy mindenki boldog, és nagyjából problémamentes életet él. Legalábbis nem a végéig. Az életben azonban elérhet ilyet, akár mondjuk harmincöt évesen is.
reality check 9: Egy lehetséges életszituáció. A tudományos részekben viszonylag reális. A karakterek a szokásos túlzásokat eltekintve lehetségesek. Némi diszkrepancia azért előfordul
intelligencia 10: Ez nem kérdés, ez a sorozat lényege
hangulat 8: a hangulat OK, de nem ez viszi a sorozatot
népművelés 8: a felvetett problémák nem mindenkinek igazán a legfontosabbak. Nem is mindig sikerül érzékeltetni a megoldásokat
érdekesség 8: Itt fenntartottam azt, hogy Sheldon nem feltétlenül mindenkinek olyan nagyon érdekes
"művészi" színvonal 8: Sheldon és Howard szerepe mindenképpen nagy teljesítmény
humor 8: megint, számomra fergeteges, de figyelembe veszem a szélesebb közönséget
A világ legjobbnak tartott sitcom tévésorozata egy pszichológus testvérpár és családja mindennapi életéről szól. 11 évig sugározták, egy halom Emmy díjat kapott. Magyarul tudtommal nem adták még sehol. Ha sugároznák, bizonyára valami olyan hülye címet adnának neki, mint "Dilinyós elmedokik", már amennyire ezt a viszonylag infantilis sorozatcím-fordításokból megszokhattuk. (Kiderült, hogy egyszer, valahol, valamikor adták, és az lett a címe, hogy "Frasier, a dumagép", hát, azért ez illeszkedik az elég hülye címfordítások sorába.)
Nem mondhatnám, hogy a sorozat szerelem volt első látásra. Inkább az a fajta kapcsolat, amikor első látásra imponáló, normális a rendez-vous, és idővel kezd az ember igazán beleszeretni. A Fraiser viszonylag addiktív, nyilvánvalóan azért, mert szerethető karakterek szerepelnek benne.
Ugyanakkor a film szereplőinek egyik legfontosabb tulajdonsága a sznobizmus, elitizmus. Ld. Episode 9.04 - Love Stinks.
Ez kezdetben furcsa volt, de meg lehet szokni. Végül is, ha az embernek nem kell együtt élni valakivel, akkor egy különc viselkedése nyilván érdekes. Minden valamirevaló sitcom szereplőnek kell, hogy legyen egy pár bogaras "állandó eposzi jelzője".
Miért nem sugározzák magyarul ezt a sorozatot? Számos más amerikai sitcomot átvettünk. Ezt miért nem? Talán az átlagos magyar néző, főleg a sitcom fogyasztó ezzel nem tud azonosulni. A Friends és hasonló sorozatok a fiatal közönségnek szólnak, és ezért vetítik. Az idősebbeknek kevesebb sorozatot vesznek át. Bár régen a Dallas jó ellenpélda volt.
A sorozat tehát egy testvérpár pszichológusról szól, akik közül Niles praxist vezet, Frasier pedig egy rádióshowt. Praxisról sitcomot készíteni régen valószínűleg vad ötlet lett volna, ma már talán elképzelhető. Frasier rádióshowja egyébként egy praxishoz képesti moderáltsága mellett színes bonyodalmakra és szereplőkre ad lehetőséget.
A sitcom természetesen mint olyan, szituációs humorra épül, azaz emberi tévedésekre, esendőségekre, hibákra. Nincs ez másképpen Frasier esetében sem. A legtöbb esetben van egy bizonyos problémája, akár szerelmi, akár munkaügyi, és ezt próbálja megoldani. Ahhoz, hogy ez humoros legyen, nyilván az kell, hogy ne a racionális, egyszerű, praktikus, működő megoldásokat válassza.
Ha meggondoljuk, akkor van itt egy alapvető "ellentmondás". Egy pszichológustól azt várnánk, hogy jól ismerje az embereket. Jól ismerje a hiúságot, a féltékenységet, projekciókat és hasonló pszichés mechanizmusokat. Sőt, nem csak ismeri, hanem kezelni is jobban tudja őket. Frasier viszont ahhoz, hogy igazán vicces legyen, tulajdonképpen botlások tömegeit követi el, időnként hajmeresztően bután tud viselkedni.
Egy rádiós pszichológus másoknak tanácsot ad, miközben saját életében csetlik-botlik. Hiteles ez? Frasier különféle hibái persze nem viszik katasztrófába életét. Ez nyilvánvalóan nem véletlen: minden sitcom alapvető szabálya, hogy az egyszerűség kedvéért minden epizód végén helyreáll a rend. Frasier nem szegényedhet el, nem mehet totál tönkre. Miért? Mert így könnyű tervezni a sorozatot. Mindenféle változás nehezebb. Ennek ellenére van némi változás például Niles-t illetően.
Mondhatná valaki azt is, hogy Frasier csak rádiós pszichológus, nem igazán komoly szakember. De Niles maga is igazán sok és buta dolgot követ el. Sőt, sokszor messze extravagánsabb.
Természetesen az is igaz, hogy a pszichológus sem ismeri magát tökéletesen. Könnyebb másokat tisztán látni, könnyebb másoknak tanácsot adni, mint a saját életedben betartani azokat. A saját életében az emberek érintettek (általában), és emiatt elfogultak is.
Van egy rész, amely tökéletesen illusztrálja ezt. Tulajdonképpen tökéletesen kiparodizálja a pszichológus pszichológiai ismeretét, ugyanakkor teljesen azon alapul az egész epozód viccessége, hogy Frasiernek annyi barátnője volt, annyira nem igazodik ki rajtuk, magán, az életén, és totálisan tanácstalan abban, hogy mit tegyen.
Szerintem az egyik legjobb epozód, egyenesen sziporkázó.
De azért mégis... Mégis túlzás az, hogy pont egy pszichológus botladozzon ennyit. Akkor hát a pszichológia nem ér semmit? Dehogyis. Az ok nyilvánvalóan az, hogy kell bonyodalmat keverni az epizódokba, hiszen sitcomról van szó. Frasier és Niles pszichológusi szemlélete érdekes, és érdemes ezt egy sorozatban bemutatni. Ugyanakkor mind szórakoztatás, mind nevelés céljából a nézők nagy részének az kell, hogy a szereplők cseteljenek botoljanak. Nincs mese.
Ha Frasier szépen, praktikusan oldana meg mindent, akkor nem csak, hogy nem nevetnénk, de azt gondolom, hogy kevesen fognák fel a dolog nevelő célzatát sem. Ahhoz, hogy a néző odafigyeljen egy problémára, elgondolkodjon, kell az, hogy egy ideig a szereplő ott szenvedjen vele a képernyőn. Az összes Shakespeare drámát a kútba dobhatnánk, ha a szereplők kezdettől fogva racionálisan viselkednének.
Tudjuk, hogy bocsánatot kérni nem kellemes, de hosszú távon csak ettől érezzük jól magunkat, így rendeződnek csak problémák. Minden normális embernek azonnal beugrik a megoldás, hogy mit kéne tenni. Tudjuk, hogy őszintén tárgyalni, az okokat, motivációkat, szándékokat feltárni a helyes út. De Frasier inkább az epizódok végén jut el idáig. Érthető okokból. Nem hülye, csak hát a forgatókönyv...
Ezen kompromisszumokkal végül is egy szórakoztató, szerethető sorozatot kapunk. Még ha időnként bosszankodok is, hogy "jajj de buta ez a Frasier", eszembe jut, hogy miért is ábrázolják így. Végül is tanulságos és tartalmas sitcomra tehetjük rá a kezünket, ha beszerezzük.
Itt szeretnék kitérni a végén egy általánosan bevett vélekedésre, miszerint az élet unalmas lenne, ha mindenki racionálisan viselkedne. Meg kell különböztetni azt, hogy mit érdekes nézni, és mit érdekes élni. Nyilván egy racionális életet filmként nézni feltehetően unalmasabb. De azzal nem értek egyet, hogy élni is. Persze, ha az ember maga kreálta emberi bonyodalmakat bogoz, akkor sosem unatkozik. De ha racionális, akkor is marad neki elég sok megoldani való.
Ha valaki állandóan veszekszik valakivel, játszmázik, megpróbálja becsapni és hasonlók, akkor nyilván nem nagyon jut energiája sok konstruktív dologra. Ha viszont gyorsan és racionálisan oldja meg a dolgokat, akkor lesz ideje például tudományos kutatásra, magas fokon megtanulni sakkozni, világ körüli útra menni, regényt írni, és hasonlók.
Van, aki végül is az embertársaival problémázva tölti életét, van pedig, aki alkotással. Vigül is Frasier - bár egy sitcom nem mutat be egy teljes életet - a rádiózáson kívül nem alkot túl sokat. Nem véletlenül.
reality check 8: a sorozatban nincs semmi nagy lehetetlenség, de az, hogy egy pszichológus időnként ennyire buta legyen emberi kérdésekben, az 2 mínusz
intelligencia 8: Frasier és Niles művelt, de nem mindig okos. Kb. mint az előző.
hangulat 9: a sorozat hangulata kiváló. Egy pontot fenntartottam, ha véletlenül összefutok valami jobbal
népművelés 6: Az indoklás ugyanaz, mint az első esetben, de a szereplők "butasága" ebből a szempontból teljesen lehúzza a sorozatot
érdekesség 6: Érdekesség a sorozatban Frasier és Niles sznobizmusából fakadóan néhány műveltségi extravagancia.
"művészi" színvonal 7: Ízléses, remek megvalósítás. Ugyanakkor nem követelt olyan óriási színészi teljesítményeket. Niles karaktere az, ami sz`n;szileg a leg;rdekesebb lehet.
humor 8: a sorozatnak nem profilja a legfergetegesebb humor előadása. A maguk kategóriájában jók, sokszor szellemesek
Woody Allen filmjét (Midnight in Paris, Minuit a Paris) sok kritika éri, az ember emiatt esetleg nem akarja megnézni, vagy pont ezért akarja (beállítottságtól függ), de számomra nem volt kérdés, hiszen Párizsban élek és szeretem Woody Allent, bár persze nem vagyok belebolondulva. Párizsba egy kicsit inkább...
